Végül és újra meg újra

Még nem töröltem a neved a telefonomból.
Mintha itt lennél egy gombnyomásnyira.
Nem tudom, persze, mit kérdeznék tőled,
amihez nem volt bátorságom annyi év alatt.

A vízcseppet kérdezném meg inkább,
amelyik a nyakadra hullt, mikor itattalak.
Téged, aki már nem tudtál semminek örülni,
megcsiklandozott.
Csepp víz, mondd, milyen anyám bőre?

Én nem emlékszem és azóta por lett belőle.
Elégettük. Hiba volt talán?
Lassabb elmúlásra kellett volna bízni,
nem tűzre: földre, az élő világra, amit úgy szeretett?

A telefonomból még nem töröltem a neved.
Mintha rajtam múlna csak, hogy nem beszélsz.
Persze nem tudom, miről kérdeznélek.
Sem a holtak sem az élők nem érdekelnek mostanában.

Azt a nagy, színes madarat kérdezném talán,
ott az állatkertben, halálod utáni héten.
Görcsös ujjaival markolta a rácsot
és száraz nyelvét öltögette felém.
Madár, mondd, miért gúnyolódsz Anyámon?

Csak ez a gyávaság ne lenne,
ami csak emléket mer –
s nem mer megidézni téged.
Lesem a hozzád hasonlókat inkább,
minden gyenge testet, ami szomjas, béna vagy riadt.
A fűszálak hegyét, ahogy végül és újra meg újra
rábólintanak a láthatatlan szélre.

(Jelenkor, 2024. május)