Heather Cahoon: Menekülőutak

Heather Cahoon: Menekülőutak
(Escape Routes)

Mindenkinek magának kell megtalálnia a menekülőutakat azokból a helyzetekből, amiket
nem bír elviselni. – Helena Goethals

Arról mesélt a húgom, hogyan ülte meg szőrén a lovát
Kansas tág síkságain, mesélt nekem
a paták bizonyosságáról, ahogy a kövér földhöz érnek, ahogy
érezte a ló gömbölyű hasának kelését és fogyását,
a levegőt, ami minden pillanatban újra és újra betört a tüdejébe,
a legteljesebb jelenlétet, a legcsökönyösebb tudást
a hatalmadról.

Gyerek voltam még, amikor láttam a szelet, finom ujjaival
lenyúlt húgom torkán és egy néma kiáltással kilopta belőle a sóhajt.
Gyerek voltam még, amikor megértettem, hogy a múlt súlyos málha,
megüli a hátunkat, akárcsak az idő.

A dédapám, apám, én és öcséim, húgaim,
mind az ismeretlen felé igyekeztünk, s egyetlen lélegzet hasította ketté
azt a két világot, melyek egyikében el kell ismerned,
nincs semmi hatalmad. Ez a hely őrzi
múltúnk titkait, ez a hely, ahol álmainkban járunk.

Egy labirintusban ébredek. Egymással szemben álló geometrikus terek,
fényben úszó, korlátos lépcsőházak. Egy hang forrását keresem, tökéletes
időközönként mintha körmök kaparnának egy falat, tisztán kivehető, hangos
zaj ezen a különös helyen. Kígyózó lépcsőkön haladok tovább és tovább míg
egy szobába nem érek, ahol négy ferde üveg ér össze a mennyezeten. Ahogy
közeledek és felnézek, a hang szinte elviselhetetlen. Egy holló, kéken csillogó
fekete tollakkal fejjel lefelé lóg, mint egy denevér. Karamival makacsul markol
egy napszerű, ragyogó dobozt a mennyezet legmagasán. Egy vidra próbálja
újra és újra hosszú fekete körmeit a holló karmai alá fúrni, ez az a furcsa
hang, de a holló kitart, nem zuhan le.

Másodszorra is a saját ágyamba, az éjszaka sötétjébe ébredek.