KULIN BORBÁLA 

Nosztalgia

​

A gép egyenesbe fordul, a pilóta engedélyt kap
a felszállásra. Felzúgnak a hajtóművek, szaladni kezd
az aszfalt és egy hirtelen rántással,
ahogy sebtapasz vagy nők lábáról a gyantacsík,
leválik rólad a hazád.

*

Az óceán tükre fölött elalszol.
Ahol ébredsz, az újvilág, ismerős jelekből épül.
Utakból, fényekből, arcokból könnyen eltájékozódsz.
A hegyeket nem érted, a folyóktól félsz,
időnként mégis hozzájuk menekülsz
ismerős öleket, örvényeket keresve.

*

Hasonmások tartanak életben.
A New River Radford alatt
egy szakaszon épp olyan, mint a Duna Budakalásznál.
A szomszéd, ötvenhatos, csontrákos magyar,
anyádra emlékeztet.

*

A fájdalom itt rögtön csontot ér, láthatod.
Az otthoni vizek, hiszem, hogy meggyógyítanának.
Az otthoni levegő, a búcsú nélkül elhagyott
szobám, anyám sosem látott temetése.
Aztán az igazi, balatoni nyarakról, pesti utcákról beszélgettek,
nővérkék suhognak, lepedők cserélődnek,
mígnem elfogynak a lassú zuhanású napok.

*

Évek múltán hazatérsz. Mikor földet ér a géped,
pezsgő fogadja és vízsugár.
Tied volt a századik, ünnepi járat.
Kicsi országom – motyogod magadban –
Kicsi országom, ahogy meg van írva, látod?,
hazajön a fiad!

*

Hetekig örülsz a magyar szónak.
Mosolyogsz, mikor a melletted dudáló
sofőr szájáról tisztán leolvasod, hogy kurva anyád.
Aztán óvatossá válsz.
Egy olyan utcában építesz házat,
aminek még se neve, se burkolata nincsen.

*

Eltelik újra pár év.
Tarthatatlan útviszonyok.
Kerülőúton jársz haza.
Anyád megbetegszik.

*

Egy reggel arra ébredsz, kiszáradt sártenger az arcod.
Szólhatnál, magyarul, de nincs kedved kihez.
Széthajtott napok után párnádba temetkezel,
és azon kapod magad, hogy szédítő vonzódással vágysz vissza
abba a távoli, halálos ágy mellett hagyott országba.
Párnádat hosszasan paskolod, mint aki fészket épít
a feje fölött köröző, végérvényes hazátlanságnak.