top of page

Találkozásom egy Anyával

 

A Szabolcsi Írók Társaságának Plakátfiú vizet áraszt című felolvasásán elhangzott szöveg.

 

 

Ha egy külföldi városba költözöl hosszabb-rövidebb időre, idegennek érzed magad, mert még a nyelvet sem beszéled, a plakátok a legkegyetlenebbek veled. Plakátfiúk és plakátlányok vigyorognak rád mindenfelől az utcákon és az arcodba lökik: nem értesz te minket, nem értesz egy szót se belőlünk! Nem érted, mi itt az élet! Idegen vagy!

 

Párizsban éltem meg legelőször ezt a kirekesztettséget, s ez – most örülök -, még kapóra is jön, mert egy-két francia szó mindjárt ad valami stílust a szövegnek. Szóval a város déli részén laktam, a Cité Universitaire-ben, a Fondation de la Meurthe regényes épületében, percnyire az RER B vonalától. Irigylésre méltóan hangzik, még így utólag magamnak is, bár emlékszem, akkor éppen, amikor odacsöppentem, nem így éreztem: hirtelen maradtam egyedül a többmilliós Párizsban, annyi franciatudással, hogy bonzsúr, szilvuplé és az idétlen vulé vu kusé ávek moá, amivel nyilvánvalóan rossz poén lett volna előhozakodni bármilyen szituációban. S minthogy lelkiállapotomat és nyelvtudásomat teljességgel alkalmatlannak találtam arra, hogy nyakamba vegyem az ismeretlen várost, inkább kollégiumi szobám magányába burkolóztam és vártam a kellő indokra, ami majd kimozdít. De még az eső is folyvást zuhogott odakinn.

 

Pszichés állapotom aktuális földrajzi koordinátáimhoz viszonyított méltatlanságát azonban hamar felismertem, s ez felülkerekedett a tétlenségemen. Azért mégiscsak Párizsban vagyok. Három megállóra a Luxemburg-kerttől és négyre a Notre Dame-tól (átszállás nélkül), ahol néhány napja még kettesben sétálgattunk. Az a híres Eiffel-torony pedig, a metrótérképet bogarászva, egész megközelíthetőnek tűnt. Csak meg kéne nézni Párizs büszkeségét, ez még ösztöndíjas turistaként is kötelező. Nem mintha annyira érdekelnének a tipikus turista-szájtok, az enigmatikus épületek. A jellegtelen nevű kisutcákban, az apró terekben hiszek. De azért az Eiffel-tornyot mégiscsak látni kell.

 

Nekivágtam hát a kora márciusi, mindenfelől hideget, vizet és idegenséget árasztó városnak. Lássuk hát ezt a híres párizsi macsót, ezt az eget verő acélos falloszt, (viccesnek szánt képeslapokon még miniszoknyás terpesztő nőt is montíroznak fölébe), lássuk és rójuk le kötelező csodálatunkat, rajongjuk körül egy kicsit, mint azokat a férfiakat, akiknek nem, hogy nemet mondani nehéz, mint a szólás tartja, sokkal inkább kivárni, amíg kérdez. Felkészültem tehát a lenyűgöződésre.

 

„Q-u-i e-s-t p-a-r-i-s-i-e-n-n-e?”- szögezte nekem a kérdést egy haloványtestű nő a falról a metrómegállóban, rögtön leszálláskor, a feje nem látszott, mert, gondolom, különféle reklámesztétikai megfontolásokból, vajszínű rózsák halmaza takarta. Kötözködésével ezúttal nem foglalkoztam, olyan büszkeség töltött éppen el ugyanis, amiért sikerült kiszállnom a metrókocsiból: minden megálláskor sandán figyeltem, hogyan, pontosan mikor is tekeri el a kallantyút a kézi nyitású ajtón az otthonosan mozgó helyi utazóközönség. És sikerült!

 

Valahogy rosszul silabizálhattam viszont a térképen, mert egy olyan megállónál szálltam le, ahonnan a toronyból, pár száz méteres közelsége ellenére semmi sem látszott, négy-öt emeletes házak takarták, míg egészen mögé nem értem. Így hirtelen tűnt fel előttem, a maga teljességében, tetőtől talpig. Megtorpantam. Látványa nem azt nyújtotta, amire számítottam. Rögtön látnom kellett: az Eiffel- torony nem hogy nem egy fallosz. Az Eiffel-torony egy nő!

 

Lábai erősek, izmosak, de formásak, mint a táncosnőké, dereka karcsú, s hosszú, nemes nyakát magasba tartva vigyázó, aggódó szemekkel pásztázza körbe és körbe, pillanatra sem szűnő éberséggel a lábaihoz húzódó, önfeledten játszó várost. Borzongás fogott el: Párizs Anyja magasodott előttem. Igazi nagyvilági dáma, milliónyi hódolóval, pazar csillogással, de vállán egy egész hóbortos-kamasz város és töpörödött öreganyja, a Notre Dame feletti féltő gondjával. Térdet, fejet illenék hajtani előtte – futott át agyamon a gondolat. Mire megszólított:

- Ó, hát eljöttél!

Zavartan néztem fel rá.

– Már láttalak – folytatta. Te vagy az a lány, nemrég érkezett a város déli részére, a Cité Universitaire-be, a regényes de la Meurthe épületébe, három megállóra a Luxembourg-kerttől és négyre a Notre Dame-tól.

- Átszállás nélkül – bólogattam sután.

- Ó igen, láttalak már, többször is, a Quartier Latinben, pároddal összebújva, aztán magányosan sietni a Boulevarde Saint Michel-en- az RER megállójához. Rossz irányba szálltál fel… Nézd, Párizs hatalmas, de szerethető. Itt élni kell. Itt nyüzsögni kell, belül. Majd meglátod. Gondom lesz ezentúl rád is. Isten hozott! –szólt, majd tekintetét újra a magasba fordította és figyelt tovább, méltóságteljes türelemmel viselve a hódolók sokaságának kíváncsiskodását.

Még percekig csodálva, elismeréssel bámultam őt. A márciusi havas eső azonban lassan indulásra bírt. Udvariasan elköszöntem. Hamar a sarokhoz értem, amely, mint az érkezésből tudtam, egyszerre fogja bezárni mögöttem a csodára nyíló ajtót. A járdaszigetre fellépve lábam egy aprócska tárgyba botlott. Lehajoltam érte: egy kulcstartó volt, a karika végén a torony ötcentis másával.

- Egy kis souvenir! – kiáltott utánam nevetve.

Visszanéztem rá: kacér kacagásba kezdett. Ruhája ezernyi brilliánsával csillogott, ragyogott, fel, fel egészen vakító fogsoráig.

- Párizst szeretni fogod! Párizst szeretni kell! – kiáltotta nevetésbe fúló, táncoló örömében. De ez szinte már nem is nekem szólt. Nem is a bokájánál sürgölődőknek. Nem szólt ez a játszi ragyogás senkinek. Egyszerűen csak otthon volt az életben és imádott élni.

bottom of page