top of page

Macsakajaj

Feljegyzések Virginiából, 5. rész

 

 

Most vitték el a kanapét, végül nyolcvanért. Az éjjeliszekrényekért holnap jönnek, a tükrös  komódot végül lemondta a csaj, a tévés alkudni akar, az ágyakat meg az étkezőgarnitúrát még fel sem tettem a craigslistre. Még napokig valahogy élni kell itt, valahol aludni, valamin enni. Az autót viszont már meghirdettem, néhány nap és elviszik, és akkor visszahúzódik, összeroskad, beomlik egész Amerika egy néhány négyzetmérföldes térré, egy gyalog bejárható körterületté a játszótér, az élelmiszerbolt, az uszoda és a teniszpályák között, aminek az origójában a mi kongó, kifosztott, szenvtelenné vedlett lakásunk van.

 

Tavaly, emlékszem, már július elején migrénes görcseim voltak a stressztől, a feszült várakozástól, hogy augusztusban hazalátogatunk, mintha csak egy másik univerzumba. Ottawában, a parlament előtti zöld gyepen agonizáltam, attól a fajta fejfájástól, amitől olyan gyámoltalannak és tehetetlennek érzi magát az ember, hogy csak nyüszíteni tud, mint egy anyjavesztett kölyökmacska, míg körülöttem több száz ember, arcok, életek a világ minden tájáról, ünnepelte az országot, ami mindenkit befogad, várt a tűzijátékra. Eltelt egy év, és közben észrevétlenül elillant a kilométerek és az órák misztikus, valósághatárokká való átváltozási képessége. Már nem a varrás mentén szakad a világ. A hazautat csak reptértől reptérig, percekben számolom, átrepülve a csak egy óceánt. Nem fáj a fejem, a térdeimben érzek csak reggelente furcsa, erőtlen zsibbadást.

 

Az ovi felé autózom a gyerekeket felvenni és közben azon gondolkodom, hogy Apunak, aki azzal ölelt meg két éve hajnali négykor a nappaliban, hogy „Gyertek haza győztesen!”, mit mondhatok majd, mit tanultam meg itt a két év alatt? Hogyeverything is better with butter?  Hogy az o-kat á-nak kell ejteni itt: báksz, dálör, pápkorn? Hogy a Country Cookin’-ban a legjobb a burger és ráadásul hétfőnként a gyerekek ingyen ehetnek? Hogy halat és friss húst a Krogerben érdemes venni? Hogy piros lámpánál lehet jobbra kanyarodni, kivéve, ha külön tábla tiltja? Hogy nem szabad komolyan venni, ha megkérdik, hogy vagy, csak vissza kell kérdezni? Hogy teli csomagtartóval ne akarjon az ember parkolóházban parkolni Washingtonban, mert a fegyveres őrök az egész kocsit feltúrják bombát keresve? Hogy szerencsejátékban leginkább Decades of Dollars-t és Win for Life-ot érdemes játszani, a számokat hétfőn és csütörtökön húzzák?

 

Hirtelen erősen fékeznem kell, egy bolond macska szaladt ki az autó elé, ilyen lehetetlen helyen, a négyhatvanas feljárójánál, ahol házak sincsenek a környéken. Sose láttam errefelé macskát. Nem látom, hogy átért volna a kocsi előtt, ezért félrehúzódom. Megállok. A bolondja az út jobb szélén fetrenkedik. Nagy levegővel közelítek. Nem kölyök, de fiatal teremtés. Fekete-fehér foltos, mint az első macskám, a Rozi volt. Azóta volt még néhány más macskám, fekete is, fehér is, szürke is, de foltos sosem. És egyik sem tudott olyan lenni, mint a Rozi, aki az ágyamban aludt, a vállamon ült, mikor tanultam, és akinek az eltűntét úgy sirattam, gyászoltam napokig, hogy a gimiben félrehívott az osztályfőnök a nagyszünetben, megtudni, mi lelt. Ennek itt, úgy látszik, komoly baja nincsen, talán csak megszédült egy kicsit. De az úton nem hagyhatom, beteszem hát a kocsiba a két gyerekülés közé.

 

Tudhattam, hogy így lesz: a gyerekeknél kész szenzáció, boldogság, rajongás. ĺgértük nekik régóta, hogy majd otthon, Magyarországon lehet cicájuk, már a nevét is kitalálták előre: Pinkó. És most kiderült, hogy Pinkó nem csak lesz, majd egyszer, valahol a távoli Magyarországon, Pinkó már itt van, Pinkó maga a valóság, ő a Pinkó, nekik más cica nem lehet Pinkó, Anyuci, vigyük magunkkal haza. És ez a macska, ez az ördögi teremtés, csak néhány órája, hogy itt van a lakásban, mégis olyan otthonosan sétafikál az üres szobák között, perreg, burrog, törleszkedik, úgy dorombol itt a kanapé hűlt helyén, magabiztos nyugalommal, mint aki a szívem legmélyére lát, és pontosan tudja, mennyire hiányzott már nekem, évek, évek óta.

bottom of page