Húsvét a szülészeti tömbben

(három történet)

Baby on board

Ez a baba elment. Jobb, ha belenyugszik.
Sóhajt, ahogy a lehajtott székre ül. Aztán erőset szippant az orrával, felhúzza, mintha csak az éjszaka keserű levegőjétől. Hajnali kettő múlt tíz perccel. Berántja az ajtót. Iratokat kér, tompa, tárgyilagos hangon.

Adjon már egy személyit, lakcímkártyát. A lámpába néz, hunyorog, méltatlankodva megcsóválja a fejét.

Ilyen gyatra fénynél dolgozni.

A mentőkocsi dülöngél indulás után, ő kérdez, miközben adatlapjára jegyzetel. Első gyerek? Első vetélés?

Hányadik hétben járt? Megemelte ma magát? Hajolt? Erőltetett széklet? Néha ennyi is elég.

Ennek így megy a biológiája. Sok gyerek valamiért kilökődik. Valami nincs rendben vele, genetikailag vagy kitudja. A természet tudja. Így van ez rendben. Még örülhet is neki, hogy nem lesz beteg gyereke vagy mittudomén. A múltkor bevittünk egy asszonykát és kiszedtek belőle egy sellőt, nem viccelek. A gyereknek nem volt keze, a két lába meg össze volt nőve.Görcsöl a hasa, vagy miért ül így?

Végez a papírmunkával, de még vagy öt perc a sürgősségi. Ilyenkor beszélni kell, felkészíteni a szerencsétlent a közeljövőre. Arra, ami elkerülhetetlenül történni fog. Kötelesség.

Nem hagyják benn majd sokáig vérezgetni. Lesz egy műtét, altatásos, hamar megvannak vele. Kiszedik, kipucolják teljesen. Aztán hazamehet.

A villamossínek felrázzák kissé. Felbugyog belőle valami szánalom, szolidaritásféleség. Hiszen kemény az élet.

Én is úgy vagyok első gyereke az anyámnak, hogy a hatodik.
Nem folytatja. Akinek van füle, érti.

Percre gondolataiba merül, mélyet sóhajt megint. A kocsi begördül a kórházkapun, kicsit zökken. Vele zökken a görnyedt, fáradt, ötvenes férfi, zökkenek vele ölében a papírok. A férfi feje fölött egy talán viccből felragasztott autós matrica. A kocsik hátsó ablakára szokták. Piros háromszögben a felirat: Baby on board.

Ilyen gyér fényben alig észrevenni.

A lány a szomszéd szobából

A lányt a szomszéd szobából nem merem megszólítani. Pedig már láttam a folyosón és a nővérszobánál előttem állt sorban az ultrahangos papírokért. Kowalski meg a Vegás póló volt rajta a kórházi ing fölött, a nyakán tetoválás és hidegfekete a haja.

Sokáig nem tudtam, melyik ő. Csak a hangját hallottam, az ismétlődő üvöltéseit négy napon keresztül és a szagát éreztem, az átázott, véres betétek szagát a két szoba közötti közös mosdóban a szemetesből.

Az anyja minden reggel bejön hozzá és vele van estig. Nem meri egyedül hagyni. Mikor a büfénél találkoztam vele, megkérdeztem, kap-e a lány valami segítséget. Odafigyelést vagy pszichológust.

Az anyja nehéz szavú, fáradt. Vele volt végig azon a négy napon. Nővérke alig nézett rájuk. Ő volt vele egyedül a szobában akkor is, amikor kijött a gyerek, amikor már csak a bugyi tartotta vissza valamelyest. Akkor megnyomta a vészhívót és bejött végre egy nővér, eltakarította az apró testet és kicserélte a lepedőt.

Azóta ugyanabban az ágyban fekszik, ezt viseli a legnehezebben. Ugyanazt a szobát. Alig várja, hogy hazamehessen és nem akar többet beszélni az egészről. Nem akarja hallani, másokkal ha történt hasonló. Nem akar terápiát. Haza akar menni és el akarja felejteni az egészet.

Reggeli után ért vissza az ultrahangról, hazaengedik. Hallom, ahogy csomagol, csoszog. Most itt van a mosdóban. A polcra tette a fésűt.
Nem fogok elköszönni tőle.

Programozott szülés

A magas vérnyomása miatt programozott szülése lesz, a dokijával megbeszélték, holnap reggel fél nyolcra kell felmennie a szülőszobára. Izgul, pedig a második lesz, de hát épp ezért. Az elsőnek még vakmerően vág neki az ember, a másodiknál meg már emlékszik.

Átragad rám az idegessége. Lúdbőrös leszek, ahogy kimondja: fél nyolc. Burokrepesztés: megkérem, ne is ecsetelje. Ki tudja, mire képes a várandós nők közötti elemi szolidaritás.

Még csak két napja osztozunk közös szobán, de már rengeteg dologról beszélgettünk, hogy múlassuk az időt. Kihűlt testvérviszonyokról, az elsőszülöttek kegyetlen, távolságtartó szeretetéről, örökölhető veszteségekről, váratlan győzelmekről. Egészen belerészegültünk életünk közös elemeinek felismerésébe.

Másnap reggel épp ébredek, mikor indul. Az ajtóból még visszanéz és én keresztbe tett ujjakkal mutatom, hogy szurkolok neki. Aztán visszaalszom.

Kilenc körül kopognak az ajtón, az izgatott család: anyja, apja, húga, férje, lánya. Összeszedik az összecsomagolt holmikat, hogy átvigyék a gyermekágyas részlegre. Hír még nincs, ők is várnak, izgulnak, talán délre lesz baba.

Ebéd után, ahogy a zárójelentésemmel, kis hátizsákommal indulok le a lépcsőn a kijárathoz, eszembe jut: már biztos túl van rajta. Délután kettő. Jó lenne tudni. Jó lenne elköszönni. Elhatározom, hogy megkérdezem a szülőszobánál. Megfordulok a folyosón, akkor jut az eszembe: még a nevét sem tudom.

(Élet és Irodalom, 2016. szeptember 16.)