KULIN BORBÁLA
Falcsik Mari:
Kulin Borbála: …csak szeretek (Magyar Napló, Budapest, 2022)
Megjelent a Vigilia 2024. márciusi számában (287-288. oldal).
Hogy egy jó költő miért mondja egy verse címében és első sorában, hogy „Nem vagyok költő”, és miért ad ennek az állításának félreérthetetlen hangsúlyt azzal, hogy egy ciklus címének is megteszi – ez bizonyára legszemélyesebb személyiségéből ered. De mire ez a tagadó kijelentés a kötete – egy ritka és rég várt verskötet – lapjaira kerül, már valami egész más lesz: a tudatos, vállalt, szerénységében is kihívó kívülállás gesztusa.
Kulin Borbála anyanyelvi szinten beszéli a magyar líra nyelvét, amiben elegáns egyszerűséggel szólaltatja meg csak rá jellemző dialektusát. Képei plasztikusak, jelzői pontosak, nem enged meg sallangot magának a legérzelmesebb versek megformázásakor sem. A zene úgy sajátja költői nyelvének, hogy még csak föl se kell zendítenie: sorai utóhatásaként az olvasóban csöndesen visszahangzó háttérdallam kél, a rímtelen versekből is. Olyan költő kötete ez, aki bátran él a teremtő pózzal: „Legyen így!” Aki kimondja: „Hegyeket gúnyolok: Látjátok? / Semmi kis buckák vagytok, ha én úgy akarom!” Aki föl meri tenni a kérdést: „A némaság fekete állóvizén ki merne hajózni?” – és csodálatosan misztikus paradoxonba fogott ars poeticával felel rá a kötet legszebb költői képében: „ahol korábban / nyárfák őrizték közös hitüket, az erdőt, / a földút szélén, ahol tegnap még szentély emelkedett / illatokkal, vadnyomokkal, madárcsiviteléssel, // a tér most kinyílt, hirtelen, mint az elme, / világosság lett, és / tisztán látszott a mettől és a meddig, / és szél fújt, mintha súgná: / a te igened legyen igen / és a te nemed legyen nem”. A kötet mint az érő-érett ember lelki-szellemi öntapasztalásáról szóló olvasmány zökkenőmentesen olvastatja végig magát, miközben mélyen beavat ebbe az adott emberi tapasztalatba, látásmódba, értékrendbe, az intellektuális és érzelmi kalandba, amit a költő, mint egy kivételes utazást, megoszt velünk.
Akkor hát min is szeretne kívhülállni? Talán a rendszerszerű szakmaiságon, s céhen, aminek ez a költő különben jeles tagja, így jogosan nemigen tüntethetne kívülállásával – de alkotóként mégis legalább „melléállóként” szeretné magát meghatározni. Ismétlem: minőségi oka erre nem lehet: bátran léphet, határozottan, a mérlegre, amin ez a karcsú verseskötet a legcéhesebb kritikák szerint is kijelzi a jelentős művek súlyát. Én valamiféle biztonság vágyát sejtem a visszahúzódó gesztusban, nem a viszonylag későn színre lépésből, a megmérettetéstől való félelemből fakadót – sokkal inkább olyat, amiben a fragilis őszinteség mindvégig épen megtartható: „itt fekszem szégyenem / nincs mivel takarnom”. Számára elsődlegesen megőrzendő a személyesség, a szemérmesség is. Ugyanígy a „kis témák”: a nüánszok, az élet-halál megszólítása olykor leheletnyi jelenségekben. A halk beszéd. A rejtőzködés reflektorfényben is. Az alig elnyílt vagy ki sem nyílt kagylóban a puha lét-ágyából ki nem metszett gyöngy sejtetése, így olykor csak elképzelnünk lehet, látnunk nem: „Cifrán szőtt, kényes háló az érzelem, / értelmem ragacsos érfal, tapad. / Átzuhanhatnak-e valami rajtam túli sebbe, / ha félreállok én, akin mind fennakad?”
Akinek „Barlang lehet idebenn a lélek. Boltozat, / torz szobrokat formál a szó, a hordalék”, annak nagyon fontos, hogy megmaradjon a Jó Űr és a Jó Csönd misztériuma: ő ezen a sajátos módon tud végül elmondani kinyíltan, mindenféle álszemérem nélkül a legmélyebb mélységéig mindent, ami csak fontos neki, és mint e furcsa lágy-erős anyagba egyre beljebb hatolva rájön, a befogadónak is: „Hallod a póktalan hálók feszülését? / Látod, mögötte milyen mély a katlan?”
Mely lelki tájakon kalauzol ekképp végig bennünket? A gyermekkor sérülékenysége és vágyas makacssága: „Tágul, szélesedik szemcsénként az űr / omlékony, gyenge váramban. – Sosem volt gyűrűm azelőtt. / Játék közben jutott eszembe, hogy el kéne / veszítenem ezt a csodát. Vágytam az örömére, / megtalálni, megkapni újra.” A felnőtt nő önazonosság-keresése: „Válladtól tenyérig most saját anyád vagy. – Új arcodra figyelj. A többit töröld le.” A házastársak „Vagyunk még?”-je: „Olyan közel kerültünk egymáshoz, / hogy közöttünk már semmi sincsen” – és válaszként a kétségbeesett kérdés: „ugye, nem itt van a vége?” E témában kivételes műfaj a népdalszerű férjcsúfoló vers mint találmány, az a kecses irónia, ahogy egy mosolyos kacsintással visszautasít minden gyanúsítgatást: „A szeretőm egy madár. / Sose szól, ha erre jár. / Üzenetet se hagy, fenét! / Kieszi a dió belét!”
Az időben elkülönülő én-alakokat összekötő szál – inkább egybeölelő hártyavékony fátyol a „mindezzel-magam-vagyok” élmény, az ember énbe zárt magánya. Kezdődik ez az „apák árulásával”. A más, többször kisprózai művekben is megénekelt magunkra-hagyást, a „becsapás”-t a költő (aki verseiben olykor él is a prózaisággal) tipikusan a járni, biciklizni, úszni tanítással példázza. Ez utóbbi szerepel Kosztolányi Fürdés-novellájában és Updike Bízzál bennemjében is. A Fürdés végül a tragédiáig viszi a szülői árulást, míg Kulin Borbála verse, az Updike-elbeszéléshez hasonlóan, a legtöbbünk által megtapasztalt következményig jut el: „büszkék, / hogy megtanítottak rá, hogyan kell élni kurvaegyedül.”
Az érzékeny én megjelöltsége – „Ki ez a lény? […] / azt tudom csak: rég kiszemelt magának” – erős metaforákkal láttatik, a kötetnyitó versben például: „Az erősek tejet isznak és győzelmeken / érlelődnek. Én meg […] sohasem bírtam a tejet”. Ugyanitt így fogalmazódik meg a semmivel ki nem védhető kiszolgáltatottság: „Élek eltiporhatatlan, / aláaknázhatatlan erődítményemben, / és órákig vergődöm hajnalonta”. A kötetzáró versben pedig, a szeretet tapasztalati útját bejárván, ekként vonja le a következtetését: „Azt tanulod éppen, hogy nem lesz jutalom / a lemondásért cserébe.”
Mi e megjelöltség lényege? A kötet címe adja meg a kulcsszót. Végigkísérve a költőt e testi-lelki úton, látunk rusztikusan nyers jelenetet („egy vén cigány asszony erdőt jár és fát lop, / és túlérett dinnyék fekszenek a porban”), impresszionista kis csodát („Jóbor- és cefreszag: ülepszik / a létezés muslicák őrizte titka”), romantikusan hömpölygő óriásvásznat („ömlik lomhán / követi a madaraktól hangos / az élet pompájával teli felszín nagy áramlását / mélyebb az óceánnál és a mélyek / úgy hisszük mindent elfelejtenek / hogy megfulladnak bennük a színek / és elsüllyednek bennük a szavak / nyögések sikolyok fülbe sóhajtott / vallomások mert hallgatagok / sötét hideg kőzetek présében kapaszkodnak / az élőkkel egy irányba”), grafikák filigránját, tusrajzok lendületét idéző képeket („A tar fej / vallomás, vezeklés egyben. / Könnyű fejemre emlékszem és a tisztaság árára: / padlón heverő súlyos, fekete tincseimre”) és mindvégig érzékeljük bennük a mély értésű emberszeretetet. Az én különfalóságában fellelt istenhitét: „végül kimondta […] / szeretlek / és elnevette magát korábbi erőfeszítésein, hogy legyen / világosság, legyen föld és ég és tenger”.
A kötetcím rak helyre mindent: csak szeretek. A szerényítő csak – a versben még kötőszó, a címben már módosítószó – fölidézi azt a legszemélyesebb személyiséget. Határozottan hangzik föl rá a szeretek, ami a versben még kimondja, mit is, ám a kötetcímben már általánossá emelve, tárgyát meg nem nevező ige – íme, ez ennek a költészetnek az eredő forrása.