Mary Draper Ingles érthetetlen története

Feljegyzések Virginiából, 2. rész

A város hegyek felé néző, lankás részén, túl az idilli családi házakkal, tágas kocsibeállókkal és bájos kertekkel tarkított lakóövezeten, van egy széles, napos mező, az út felé eső szélén egy emlékművel. Az út másik oldalán, egy kisebb völgymélyedésben sötéten kuksol az állandó árnyék borította, aprócska Shadow Lake. Az emlékmű tábláját néhány hónapja kicserélték. Korábban az állt rajta: ez a mező volt a helyszíne az 1755 júliusában történt Draper-mezei mészárlásnak. A helytörténészek ma már kevésbé biztosak ebben, ezért a tábla cseréje. Nem csoda, hiszen meglehetősen nehéz évszázadokkal később lokalizálni, hol is állhattak az első virginiai telepesek egyszerű, fából épített, védtelen otthonai, amiknek édes-keserű emlékét sokáig csak családi, szájról szájra adott históriák őrizgették.

Többször is eljöttem ide. Először amolyan turistaként, megmosolyogva, hogy a helyi történelem hírhedt mészárlása alig néhány emberéletet követelt. Utánaolvasva azonban a történetnek teljesen belebonyolódtam. Zavaros és egymásnak ellentmondó Wikipédia-szócikkeket kezdtem bújni, papírlapra rajzolgatva, ki kinek kije volt, ki hol tartózkodott azon a tragikus napon, ki hol és hogyan végezte, ki maradt életben a környéket lakó négy-öt család tagjai közül. Mint megtudtam, a zavar onnan ered, hogy a történetet megörökítő, mintegy fél évszázaddal később lejegyzett két forrásszöveg, John Draper és Letitia Floyd feljegyzései különféleképpen mesélik el az azóta legendává érett események egyes fontos részleteit. Mindketten a támadást túlélő szüleiktől hallottakat írták le, ám a két család emlékezete néhány ponton eltér.

Ami bizonyos: a Draper-mezei, főként ír és német telepesek fakunyhóit 1755. egy napsütéses júliusi reggelén Shawnee indiánok támadták meg. A férfiak kora reggel kimentek dolgozni a földekre, így a rémisztőre maszkírozott harcosok jobbára csak az öregeket, a nőket és a gyermekeket találták otthon. A források forgatókönyv-szerű részletességgel örökítik meg a támadás kegyetlenségének egyes részleteit. A hely nevét is adó család legidősebb tagját, az ír születésű Elenor Drapert legyilkolták. Legfiatalabb, még csecsemő unokája fejét az egyik fabódé sarkához csapták, miután menekülő anyja, Bettie, karján megsebesülve, elejtette. A szomszédban lakó öregembert, a német származású Caspar Bargert lefejezték, zsákba rakott fejét elmenőben az egyik szomszéd ajtajához hajították megfélemlítésképpen. Az éppen a Draper család vendégszeretetét élvező, befolyásos James Patton ezredesen kunyhójában ütöttek rajta. A hatalmas termetű katonaember pisztolyával védekezett, de nem bírt a túlerővel, tomahawk végzett vele. Elenor Draper huszonhárom éves lányát, Mary Draper Inglest két kisfiával, a négyéves Thomas-szal és a kétéves Georgie-val, valamint a gyermektelenné tett Bettie-vel és egy szomszédos férfival együtt foglyul ejtették. Öt fogollyal és némi zsákmánnyal indult vissza a harci menet a New Riveren, azaz a Kanawha folyón túlra, a hegyek közé, ahol azelőtt még nem járt soha fehér ember.

De mi teszi legendássá ezt az eseményt, mikor az csupán egy a majd’ kétezer hasonlóan véres támadás közül, amelyek a francia-indián háború alatt megestek? Egy nő: a huszonhárom éves Mary Draper Ingles szabadulásának története. Mary ugyanis megszökik a fogságból, és megőszülve, csontsoványra fogyva, végtagjain fagyásos sérülésekkel, az emberi test tűrőképességének határán lévő állapotban visszaérkezik a Draper-mezőre ugyanezen év novemberében, hatszáz mérföld járatlan gyalogutat és három gyereket hagyva a háta mögött.

Mikor másodszorra mentem ki a mezőhöz, felismerni véltem a hegyhátak szenvtelen bámészkodását és az árokban lapuló, megfélemlített kis tavat. Arra gondoltam, talán épp ott, az út szélénél állva pillanthatta meg a csontsovány Mary egykori otthona helyét újra, ahol a kocsim parkol. És hirtelen dühös, frusztráló érzés töltött el: az, hogy én ezt az egész történetet nem értem.

—–

Mary Draper Ingles legenda. Szobrai vannak mindenfelé. Szabadulása számos regény és film ihletője (a Hallmarkon unásig sugározták a Kövesd a folyót című filmdrámát). Autópályát neveztek el róla Kentuckyban, azt, amin nagyjából azon az útvonalon száguldhatunk néhány óra alatt az Ohio-menti Big Bone Licktől a New Riverig, amin Mary több mint negyven nap gyaloglás kínkeservével ment végig (ebben érzek valami tapintatlan túlbuzgóságot az emlékező utókor részéről). Mary Draper Ingles története „a letörhetetlen szabadságvágy és az állhatatosság” példázata a virginiai folklórban. Egy igazi amerikai mítosz. Sikersztori. Hazajött. A férjével új családot és egy komp-céget (Ingles Ferry) alapított. Nyolcvanhárom évesen, tisztelet övezte matrónaként hunyt el. Megcsinálta. She did it.

Európai vagyok. Cinikus? Cseppet sem. Csak másféle történetmeséléshez szokott a fülem-szemem. A mező peremén állok és azt kérdezem magamtól, vajon mit érezhetett Mary valójában, amikor, „nec iam mater” (már nem anyaként), visszatért a porig égetett Trója emlékektől terhes színterére? Úgy hiszem, a novemberi szél nem csak a csontjaiig hatolt, hanem egyenesen átfújt rajta.

____

A történet megértéséhez az irodalmi feldolgozások felé fordulok. A Mary legendáját feldolgozó könyvek legsikeresebbike James Alexander Thom Follow the river című, 1986-os történelmi kalandregénye, amely a már említett filmdráma forgatókönyvének alapjául is szolgált. Thom könyvekalandregény, Mary pedig egy olyan akcióhős benne, mintha csak John McClane női előképe lenne (valójában inkább kortársa, az első Die Hard 1988-as): a támadás reggelén rossz az előérzete. A rajtaütéskor ő az egyetlen, aki hidegvérrel viselkedik, leakasztja a falról a puskát, de sajnos a kellő pillanatban az nem sül el. Az indián vezér értékeli bátorságát, ez menti meg attól, hogy felkoncolják. A fogságba vezető úton sincs elkeseredve, már ekkor elhatározza, hogy haza fog szökni, szeme sarkából az utat lesi, hogy megjegyezze, merre járnak. Apró, de ügyes alkukat köt fogvatartóikkal, mindenkiben tartja a lelket. Harmadik gyermekét – mert a Floyd-féle forrás szerint Mary várandós volt a támadás időpontjában, s a regényíró erre a dokumentumra épít – egy pisszenés nélkül hozza világra, s ezzel még nagyobb tiszteletet ébreszt az indiánokban. Olyannyira, hogy az indián főnök, Wild Cat belészeret. Az író ezen a ponton szerencsésen elkerüli, hogy a ponyvairodalom egyik igen népszerű témájának, az indián férfi – foglyul ejtett fehér nő-szerelemnek sikamlós leírásába bonyolódjék, csak valami kis rejtett erotika marad, hogy még jobban hangsúlyozza Mary állhatatosságát. Az indián városban Mary olyan talpraesett, hogy üzletet köt fogvatartóikkal, ingeket varr meleg téli takarókért cserébe, hasznos fogoly lesz. Persze nem maradhat ki a jelenet, mikor a Wild Catnek varrott inget a szőrtelen, csillogóbarna, izmos férfifelsőtesthez igazítja. A libabőrös Wild Cat (és jaj, működik!) ekkor tesz ajánlatot: jöjjön vele tovább a saját városába, legyen a felesége, cserébe biztonságot élvezhet a gyerekeivel együtt, akiket sajátjaként nevel fel. De ekkor a napfény megcsillan Mary jegygyűrűjén és Mary nemet mond. A sértett férfi szíve megkeményedik, bosszúból Mary két kisfiát magával viszi az ismeretlen, távoli városba, Maryt, mint rabszolgát egy franciának adja el.

Mary összeomlik. Ahogy két fiát elveszítette, már csak a szökés jár a fejében. Tervéről egyedül egy másik fogolynak, egy idősebb holland nőnek beszél, akit rávesz, hogy tartson vele. Egy bökkenő: a csecsemő. Nem élné túl a hazafelé vezető utat. Mary ezt jól tudja, ezért érzelmei tudatos irányításával eltávolítja magát lélekben a kislánytól, s nem személyként, hanem tárgyként gondol rá, hogy képes legyen elhagyni őt. Szerencsére egy indián nő, aki nemrég elvesztette a babáját, nagyon megkedvelte a kislányt („azt”), így van kire hagyni. Mary hideg fejjel számol: ő nem akar más lenni, mint aki; ő Mary Draper Ingles, William Ingles felesége. Belőle nem lesz indiánok rabszolgája. A kisbabája még az sem tudja, kicsoda, még boldog indián lehet belőle: ez a megoldás jár a legkisebb identitásveszteséggel. Persze majd’ megszakad a szíve mégis, mikor a gyermeket a sátra előtt hagyva, egy szál takarót meg egy tomahawkot véve csak magához, elszökik. De legyőzi a gyengeségeit. „Hazamegyek és Williammal új családot alapítok, szülök új gyerekeket az elveszett gyermekeim helyébe” – gondolkodik Thom hőse.

Hm.

A könyv kétharmadát a hazaút negyvenvalahány napos viszontagságainak leírása teszi ki: hogyan próbálnak magvakat, gyökereket, füveket találni az októberi erdőben, hogy éhen ne haljanak, hogyan kerülik meg a folyók mellékágait ezerszer, mert nem tudnak úszni, hogyan támad rá az éhezéstől eszét vesztett holland asszony Maryre, hogy megölje és megegye, hogyan veszíti el Mary egyetlen meleg ruházatát, a téli takarót, hogyan mászik meg elfagyott ujjakkal sziklafalakat, hogyan érkezik vissza a New River mellé, mint önmaga kísértet-mása (a szomszéd úgy megijed tőle, hogy majdnem lelövi). Ezen a ponton a könyv, a korábbiakkal ellentétben, nem nélkülözi a jó pszichológiai érzéket. Nincs kicsattanóan boldog viszontlátás: a férjet, Williamot szégyenérzet tölti el, mikor meglátja Maryt, amiért nem tudta a családját megmenteni a katasztrófától, szemében az asszony ijesztően erős, idegen nővé válik. Hónapok telnek el, míg újra összeszoknak.

De minden jó, ha jó a vége: a könyv végén Maryt látjuk újra, tizenhárom év elteltével, amint négy gyermek szaladgál körülötte a háza udvarán. Váratlanul két ismeretlen lovas érkezik. Az egyik egy tizenhétéves-forma, fehér fiú, indián öltözetben. Thomas hazajött. Újra együtt a család. Ezzel a happy enddel zárul Thom regénye.

—

A történet kalandregénynek sem rossz, de ennél, érzékeim azt súgják, sokkal több feszül benne. Úgy érzem, saját súlyánál fogva képes lenne egy Arany-ballada aszúesszenciáját is kipréselni önmagából. A hazatért Mary balladahősként valamiféleképpen Ágnes asszony lelki rokona, akit súlyos bűn terhe nyomaszt. Az, amiről sosem beszél, egy szó erejéig sem tesz említést, s így a fia által később lejegyzett történeteiből is hiányzik: harmadik gyermekének elhagyása. Hogyan tehet ilyet egy anya? Erre nincsen felderíthető válasz. Csak el kell fogadnunk, hogy létezik olyan kétségbeesett menekülésvágy – mert létezik – , ami a szülői szeretetet is felülírja. Csak egy ballada homályos, nehéz levegője tudná ennek a szavakba önthetetlen traumának a formáját körbelengeni és ezzel felmutatni: a történet elbeszélésében tátongó, mélységekbe szippantó luk van.

De Mary legendájában benne van egy „arma feminamque cano” eposzi lehetősége is: „Asszonyról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott…”, hogy elmesélje a háborút és a háborúban az asszonyi sorsot, az egyszerre győztes és vesztes hős történetének mindkét oldalát, egyforma erővel. S leginkább, benne rejlik az elsőgenerációs amerikai telepesek haza- és identitás-fogalmának nagyregénye. Engem ez izgat a leginkább: miféle plátói hazafogalom volt az életben tartója ennek a generációnak, azoknak a nőknek és féfiaknak, akik számára szüleik hazája már nem jelentett semmit, s a hely, amit szülőhazájuknak kellett tekinteniük, egy állandó fenyegetettségtől beárnyékolt senkiföldje volt? Hogyan lehetett ezt a hazát szeretni, ragaszkodni hozzá? Miféle lelki energiákkal lehetett ezt az éteri hazát a világra szülni? Hiszen Mary haza-térése illuzorikus vállalkozás, Bánk bán-i illúzió: mert létezhet-e haza az otthon és a család elvesztése után? Talán csak az ragaszkodhat ilyen elszántsággal, az elfogyásig az otthon álomképéhez, aki számára nincs többé hely, ahová hazatérjen.

És a legfontosabb: a történetnek máshol van a vége. Thomas tizenhét évesen hazatér (Mary tőle tudja meg: a kis Georgie örökre kétéves maradt), a fiúnak újra meg kell tanulnia az anyanyelvét és a civilizált élet szokásait. Évekbe telik, míg beilleszkedik újra a társadalomba. Megnősül, házat épít, két kisgyerekét szülei után Marynek és Williamnek nevezi el. A kislány hét, a fiúcska öt éves, mikor Thomas otthonát indiántámadás éri. Ő éppen a földeken dolgozik. Felesége homlokába tomahawkot csapnak, de a nő, csoda, túléli. A kis Mary és a kis William gyenge koponyája azonban nem áll ellen a tomahawk súlyos csapásának.

A sokat megélt Mary Draper Ingles ekkor még csak hetvenhat éves…