KULIN BORBÁLA
egy vakondhoz
Napok óta folytatok
látszatra eredménytelen párbeszédet
egy vakonddal.
Amit reggelre világra hord,
fekete, omló földkupacot,
rettentő álmai sarát,
nappal elboronálom.
Nem kérdezem, miféle
bánat űzi folyvást,
tévelyegni a lenti világba.
Nem kérdezi, miféle
remény élteti kertem.
Így évődünk,
éjre nap,
napra éj,
mintha kertem örökzöld,
mintha fekete, mély szíve
soha el nem fogyna.
To a Mole
I’m having a seemingly fruitless
dialogue with a mole for days.
What it carries to the world,
the dark, loose heap of earth,
the dirt of its scary dreams,
I harrow during the day.
I don’t ask what sorrow
constantly chasing it to wander
down in the underworld.
It doesn’t ask what hope
gives life to my garden.
This is how we tease each other
Day and night,
night and day,
as if my garden would be evergreen,
as if the deep darkness of its heart
would be endless.
Translated by Gábor Gyukics