Apám barátai

Apám barátai

Nem értettünk akkoriban az egészből sokat. „Apátok mozgós barátai jönnek” - mondta Anyu.

Ez azt jelentette, délutánra beszorulunk a gyerekszobába, a lakás megtelik hangos

emberekkel, cigarettafüsttel, bombaként robbanó nevetésekkel és elmarad esti mesénk aznap.

Szendvicseket készítettünk, tálakba ropit adagoltunk, cseppmentesre törölgettük az

összes poharat. Apu átnyitotta a konyha és a nappali közötti szárnyas ajtót,

foteleket tologattunk és elővettük nagyanyám porcelántányérjait.

Rendszerint, mire a porszívózással is megvoltunk, érkeztek is az első vendégek.

Nagyjából tudtuk, ki kicsoda, név szerint, de hogy miféle író, költő, tudós emberek,

azzal nem törődtünk. Egyszerűbb jelekből igazodtunk el akkoriban.

Anyu bókokat, mi csokit, cukorkát kaptunk, néhány barackot a fejünk búbjára.

Már köszönni szégyellősek voltunk, így hamar elvonultunk a szobánkba játszani.

A babáinkat egy asztal köré ültettük és vendégesdit játszottunk velük. Elképzelni

sem tudtuk, miről folyhat megállás nélkül a szó egy efféle vendégségben, így

könyveket vettünk le a polcról és azokból olvastunk fel hangosan.

A hirtelen felnevetésekre pillantásnyira összeszorult a gyomrunk. Ha valami kellett,

szörpért, sütiért, halogattuk, míg csak lehetett, sután lopóztunk a dohányszagú,

szokatlanul zsúfolt, mégis valószerűtlenül tágas nappaliba. Soha egy szót nem

mertünk szólni tekinteteik kereszttüzében.

Mikor nagy sokára mind elmentek, nehéz levegőt, megbontott tereket hagytak maguk után.

Néha azon gondolkodom, ma lenne-e bátorságom eltévedni ezekben az itt felejtett

világokban, akár csak fél percig is, egy szál hálóingben.

(Jelenkor, 2016. május)