top of page

Netnapló-sorozatom a litera.hu-ról, 2016. március 7-14 között

 

Csigaidő

 

Százharminc másodperc. Megszámoltam: ennyi ideig kell ülni teljes mozdulatlanságban a munkahelyemen az első emeleti vécén, hogy a mozgásérzékelő lámpa lekapcsolódjon. Ablaktalan a helység, így kellő türelemmel és fegyelemmel tökéletes sötétség idézhető elő. Sem a csempeburkolat, sem a kabinfalak fehérségéből nem marad semmi, sehol egy fénysáv, egy derengés.

 

Törékeny ez a varázs. Próbálgatom a határait. Erőseket pislantok. Rángatom a szemöldököm. Felhúzom az orrom. Kinyújtom a nyelvem: semmi. Elsimítok az orromról egy hajszálat: na, ez már esemény.

A lámpa azonnal felkapcsolódik.

 

Mikor visszaáll a sötét, azt játszom, hogy megpróbálom megkülönböztetni a mostani sötétet a múlt hetitől. Vagy az azelőttitől. A mai napot bármelyik másik naptól. 


Végiggondolom, mi történt reggeltől idáig: fél hétkor kelés, gyors öltözés, gyerekébresztgetés. A huszonkét kilós elsős fiamat félalvó állapotban leviszem a lépcsőn reggelizni, lassan lépdelve, nehogy elessek vele a lépcsőn. Ma sem estem el. Az ovis fiamat először a laptophoz kell ültetni, hogy lejátsszon egy gyors sakkpartit, csak utána hajlandó reggelit enni. A gép megint bemattolja. Sír. Hétkor kabátok, sapkák, cipők, kocsikaparás. A kocsiban az oviig Lázár Ervin mese az mp3 lejátszóról. Ma reggel Ajahtan Kutarbani királyról és egyetlen alattvalójáról, Ajahtan Kutarbani alattvalóról.

 

Villamosra ma sem szálltam, gyalog sétáltam el az óvodától a munkahelyemig, át a Nagyerdei parkon. Fejemben a szokásos gondolatok. Unom őket, igazából. A Békás-tó mozdulatlan és közömbös, ahogy átkopog a csizmám a faborítású hídon.

 

„Mondd, kislány, milyen nap is van ma?” – köszön rám Antal Karcsi bácsi, gyerekkorom félelmetes figurája. Már sokadjára kószált el a ház előtt, mikor megszólított. A szomszédos keresztutcában lakott egy elhanyagolt, romos, nagy, polgári házban, amit módos szülei hagyták rá. A háznak hatalmas kertje volt, kora tavasszal, egy anyai kéz síron túli, erőtlenedő gondoskodásaként nárciszok, jácintok, tulipánok bújtak elő, franciakerthez méltó, szabályos alakzatokban az évtizedes gaz közül. Karcsi bácsi mindig rongyos volt és koszos, szinte egész arcát ápolatlan szakáll borította. Munkája, családja nem volt, céltalanul bóklászott Szent István-telep utcáin. Akkor lehetett találkozni vele, ha ennivaló után nézett. Ilyenkor jött csak elő a házából. Kiadósabb esők után feljárt a Nagy-Kevélyre éti csigát gyűjteni. Azokat ette. Egy nap meghalt. Apu vitt neki a kórházba ruhát, hogy tisztességes öltözetben temessék el.

 

Hogy lehet megenni egy csigát?! Előkotorászom az okostelefonomat a nadrágzsebemből. Felkapcsolódik a lámpa.

Az éticsigákat öt napig kell éheztetni, olvasom, hogy kitisztuljon a bélrendszerük. Az elkészítés napján egy kefével egyesével át kell sikálni a csigaházakat, hogy piszokmentesek legyenek. Aztán váltott hideg vízben négyszer-ötször átmosni őket. Erre előbújnak a házukból. Ilyenkor kell lobogó, forró vízbe dobálni őket. Vagy hideg vízbe dobva lassan, élve megfőzni.

Vajon Karcsi bácsi melyik megoldást választotta? Igyekezett-e lerövidíteni a kínlódás csigaidejét?

„Ha ugyan rövidülhet olyasmi, ami nincs.”

 

 

 

Legnagyobb dolog

 

- San Diegóban ilyenkor van bálnaszezon.

 

Ez a mondat egy kora márciusi napon, reggel 7:18-kor a Kard utcán haladva a kocsival Debrecen-Júliatelepen ezt jelenti: undorító idő van megint. És ezt is: Ez egy élhetetlen ország. És leginkább azt, hogy mi a francért költöztünk haza Amerikából.


- Képzeld el: kimész reggel az óceánpartra. Ilyenkor. Márciusban. Süt a nap. Enyhe szél. Egy kis jachttal kihajózol a nyílt vízre. És egyszer csak felbukkan melletted egy bálna. Egy hatalmas bálna, a legnagyobb létező állat a világon, csak úgy, egy kedden! – dülöngélünk néhány másodperccel később a Kökény utca homokbuckáin, kisebb tavakkal felérő tócsákat kerülgetve. Errefelé, bár kertváros, nincs aszfalt. 

Kényszerterepjáróban szomszédtyúk-szafari.

 

Szeretnék mondani valami biztatót, hogy azért itt se rossz. A tél, a sár, ez az egész csak átmeneti. Hogy az utcákat is előbb-utóbb biztosan rendbe hozzák és hamarosan, ha bálnák nem is, de jobb idő…nagy dolog… De ahogy kiugrok a kocsiból a kereszteződésnél és kihámozom a gyerkőcöt a hátsó ülésről, a csizmám szárát összekeni a kocsira felcsapódott sár és Rozmár, a plüssalvóka bundája minden elővigyázatosság ellenére végigszántja a szutykos karosszériát. Nem szólok inkább semmit.

Kedves Eleonóra, köszönjük a jelentkezését, regisztráltam a csoportot a kért időpontra, 2016. április 17-én délelőtt 10 órára. Élményközpontunkban több mint negyven játék várja a látogatókat. Aktuális látványos kísérleteinkről és előadásainkról a honlapunkon a programok menüpont alatt tájékozódhat – válaszolom meg sorra a leveleket az irodában. Nyolcvan százalék copy-paste. Tíz körül szusszannék egyet. Épp jókor jön egy mail „the greatest thing” tárgymegjelöléssel. Csak nem megint valami bálna-dolog tőle? De nem: a link egy Nature boy című számra visz a youtube-on.

Nem ismerem sem a számot, sem az előadót (Nnenna Freelon), de ahogy felteszem a fülest és elkezdem hallgatni, rögtön tudom, hogy telitalálat, igazán nekem való zene. A dobos intró azonnal valami törzsi afrikai miliőbe ragad magával, és aztán, megfelelő feszességig húzva a várakozást beindul a zenekar, a zongora osztinátója egy szándékosan túl korán, a szabályosnál éppenhogy csak korábban megszólaló hanggal mintha mindig megbicsaklana, egy állandó poén, ami mégis újból és újból meglepetést okoz, nevetnem kell rajta huszadszor is, mint egy csecsemőnek a mímelt tüsszentéseken. Az énekes, Nnenna Freelon, akinek már a neve is puszta varázslat, olyan szabad, tág torokkal énekel, hogy akármi kiférne rajta. 


- A torkot lazán kell tartani, engedni hátulról, a mélyből felbukni a hangot – magyarázta mindig az énektanárnőm, megemelt karja végén a kézfejét hagyva lagymatagon előrecsuklani, mutatván: ha valaki ilyen laza gégefedővel énekel, annak a közönsége is ellazul, átveszi az izomtónusát, fesztelen lesz és boldog. – Ha szorítod a torkod és préseled a hangot, feszültté, idegessé teszed magad körül az embereket, átragad rájuk a szorongásod.

 

Nem volt könnyű és órán sohasem sikerült – legfeljebb néha otthon, gyakorláskor, csukott ajtók mögött. Ahogy az improvizáció sem: hiába tolongott a fejemben a sok dallam, tucatnyi zenei gondolat, csak álltam mamlaszul a pianínó mellett és bátortalanul nyökögtem valamit. Amit sosem tudtam megtanulni: nyílt torokkal, határozott hangon kiállni és azt énekelni: fáfuldrjábudéj. Vagy hogy: feraffa-bládumdlábu. Értelmetlen hangokat adni ki magamból: ezt a szabadságot sosem engedte bennem valami kislányos túljólneveltség. Mai napig ámulom, ahogy mondjuk Anne Ducros, a maga tiszteletet sugárzó, Angela Merkel-szerű megjelenésével, a legtisztább természetességgel és határozottsággal áll a színpadon és engedi ki a torkán, hogy nánanodududni szpididuwándó.

 

The greatest thing that you will ever hear / is just to love /and live / without fear: A legnagyobb dolog, amit valaha hallhatsz: félelem nélkül élni és szeretni – énekli a számban Nenna. A fear (félelem) szót elkapja, nyújtja-nyújta és aztán apróra feldarabolja. Viccet csinál belőle. Játékot, szorongások nélkül.

Legnagyobb dolog.

Ha hazamegyek, ezt elmesélem otthon. És, ha sikerül, megígérem, hogy cserébe a San Diegó-i bálnákat is meglessük egyszer.

 

 

 

Madarat legközelebb

 

 

Már madárcsicsergés szűrődik be a résre nyitott ablakon. Közeleg az igazi tavasz, a költési szezon és azon folyik a vita, milyen madarunk legyen legközelebb. A kisebbik fiam verébfiókáért sír, a nagyobbik szarkát akar felnevelni a nyáron. Ha engem kérdeznek: legfeljebb a kedvükért. A magaméért nem akarok sírni már semmiféle madár után.

Mert valahányszor dolgom volt madárral, mindig sírás lett a vége. Az ember és a madár világa valahogy, a sok rokon vonás ellenére, nem kompatibilis. 


Egyszer volt egy seregélyfiókánk. Nyáron, a hétvégi házban nevelgettük, madárszülőket meghazudtoló fegyelemmel és felelősségtudattal. Artúrnak neveztük el. Szépen cseperedett és hozzánk szokott: hajba-vállra ülve hosszabb sétákra is velünk tartott, csak kisebb köröket engedve meg magának a levegőben szabadságul. Emberbizalmat tanult tőlünk, és, minthogy azt látta, mi semmitől sem félünk, hát nem félt ő sem. Egy délután csak pár percre hagytam magára a teraszon, amíg beszaladtam valamiért a házba. Mire vissza jöttem, nyoma veszett, hiába szólongattam. Éjszakai forgolódásaim közt annyit tudtam csak felidézni, mintha láttam volna elosonni a szomszéd vörös macskáját akkor a kerítésnél.


A másik madár, akivel dolgom akadt, egy kerecsensólyom volt. A Mátrában kirándultunk, amikor egy balról-jobbról bozótossal körbevett útszakaszhoz érve szemet szúrt valami szokatlan mozdulatlanság. A turistaösvénytől egy karnyújtásnyira kerecsensólyom gubbasztott egy ágon. Nyakában foszló póráz, lábain szakadt szíj. Nem félt, de nem is bízott: percekig tartott, amíg rászánta magát, hogy az ágat elengedve átüljön az odatartott karomra. Végletekig gyengült, gazdátlan madár volt. Próbáltunk valami húst szerezni neki. Egy elegáns hotel volt csak nyitva az egész környéken, a konyháról kuncsorogtunk némi leeső darabot. Nem fogadta el. Telefonáltunk segítségéért. A madármentő állomás munkatársa kocsiba vágta magát Budapesten este kilenckor. Mikor felért a madárért, megvizsgálta, hümmögött, berakta a kocsiba. Másnap sms-ezett, hogy elpusztult a sólyom. A bilétája alapján megtalálták a gazdáját, valahonnan Észak-Lengyelországból tévedt a találkozásunkig.


Legszebb madár-élményem egy barkós cinegéhez kötődik. A Velencei-tavon csónakáztunk, a nádasok szegélyénél, amikor megálltunk távcsővel meglesni a cinege-csapatot. Olyan csendben és mozdulatlanságban ültünk ott, hogy az egyik madár a közvetlenül mellettem magasodó szál levelére ült le, a gyenge levél pedig az alatt a cseppnyi súly alatt is úgy meghajolt, hogy a levél vége madarastul az arcomba hintázott. Olyan közel, hogy kancsalítanom kellett, hogy fókuszba vegyem a madarat. Önfeledten forgatta a fejét, énekelt. A hangja szinte egyenesen az agyamig hatolt, az orromon keresztül. Visszanyeltem a lélegzetemet. Beleharaphattam volna, olyan közel volt hozzám, nem lett volna módja menekülni.

Aztán továbbreppent úgy, hogy mit sem tudott róla, milyen bizalommal maradt örökre az adósom.

Ha engem kérdeztek, akkor madarat csak így legközelebb.

 

 

Örökzöld túrabakancs

 

Napok óta halott hegymászókat nézegetek a neten. Még nem egészen értem ennek az új hobbimnak a gyökerét, de hamarosan rájövök.

Egyik este kikölcsönöztük az Everest című filmet. Tavalyi mozi, arról a katasztrófáról szól, ami 1996-ban történt a hegyen – részben emberi hibából, részben az időjárás, a körülmények kegyetlensége folytán. Ha jólértem, az egyik első olyan vállalkozás hátborzongató kudarca, amiért a csúcshódítás lehetőségének elüzletiesedése is okolható. Magyarán: ebben az időben kezdték el képzett túravezetők sok tízezer dollárért vállalni, hogy gyakorlatilag bárkit felvisznek a világ tetejére, aki megfizeti. Az 1996 május 10-én csúcstámadásra készülő csapatok tagjai között volt például postás meg patológus is.

 

Az utóbbi nem jutott a csúcsig, viszonylag friss szemműtétje következtében időszakosan elvesztette a látását és emiatt félúton elakadt, de legalább túlélte a próbálkozást –néhány fagyott ujj árán ugyan. A postás feljutott a csúcsra, túravezetője feltuszkolta, de több órás késéssel, emiatt mindketten odavesztek a visszafelé úton, egyikük erő híján, másikuk, mert szerencsétlenségükre hirtelen rendkívüli hóvihar kerítette hatalmába a hegyet. Aznap nyolc ember maradt végleges éjszakában, az örökre ott pihenők száma 250 körüli. Everest: a place for forever rest – biztos nem ez a szójáték volt a túraszervezők reklámszlogenje…

Közismert, hogy aki az Everesten hal meg, az ott is marad. Ezért aztán a csúcsra vezető utakat akár évtizedekkel ezelőtt ottfagyott hegymászók holttestei szegélyezik, olyan természetességgel, hogy túrabakancsuk színe vagy testük bizarre kompozíciója útjelzőként szolgál az újabb próbálkozóknak.

 

Igazodási pont például az északkeleti gerincen “Green boots”, azaz a zöld bakancsos hegymászóhullája. A kis sziklamélyedést, ahová utolsó erejével behúzódott, bakancsának színéről “Green boots’ cave”-nek nevezik, azaz a zöld bakancsos barlangjának. Ha ismernék a személyazonosságát, gondolom, megtisztelnék azzal, hogy a nevéről jegyzik a helyet, de a kilétét nem sikerült kideríteni.

Hegymászók sokszor fotózzák azt a hátizsákjára támaszkodó testet is, aki mintha csak percre pihenne. Valószínűleg egy nő lehetett és tényleg csak pár percre akart lepihenni. Néhány éve még arról számoltak be az arra járók, hogy a kővé dermedt test hosszú hajával még játszik a szél. A legutóbbi fotókon már kopasz a koponyája.


Nem értem, miért foglalkoztatnak ezek a fagyhalált szenvedett szerencsétlen emberek annyira. De valahogy nem tudok szabadulni a képtől, ahogy a reggeli nap sugaraival újra és újra rájukmosolyog. Milyen gúnyos egy isten a szerencse. 
Azt hiszem, mégis az nyomaszt velük kapcsolatban a leginkább, hogy, ha megkérdezném tőlük, oda-vagy visszaúton érte-e őket a vég, sikerült-e, jártak- e a csúcson, nem tudnának válaszolni.

Mintha nem is emlékeznének.

 

 

 

Ez hely Isten háza

 

Apu mindig azt mondta, hogy este tíz után már ne filozofáljak.

Pedig most, hogy öregszem és esteledik, kezdem érteni a katolikusokat.

Ha tudná, biztos azonnal elküldene aludni.

 

Este fél tizenegy, naplót írok és a naplóírás eredendően arra való, hogy segítse később emlékezni az embert. Hogy akár csak néhány sortól megelevenedjen sok-sok elmúlt idő. Én nem tudom. Én olyan sok mindenre emlékszem, ami nem tud többé elevenné válni bennem. És olyan sok mindenre, amire teljesen értelmetlen emlékezni, mégis, valahányszor eszembe jut, újra- és újra történik valahol idebenn.
A katolikusok ismerik ezt az idő tapasztalatot, amit mi, protestánsok száműztünk az igazán lényeges dolgok köréből. Számukra az úrvacsora nem emlékezés, hanem valós jelenlét. Újra együtt Krisztussal: az utolsó közös vacsora. És aztán újra elveszítjük.

 

Azt hiszem, tényleg vannak történetek, amiknek az ideje örök, úgy, hogy a mért időn kívüli. Amikhez nem az emlékezet vezet. Egyszer persze elkezdődtek, testivé váltak, mert csak a test képes megszülni a teret és az időt, minden történet koordinátarendszerét. És egyszer be is fejeződtek, de úgy, hogy sosem váltak a vég által érvénytelenné.

Amikor az ünnep, a bánat vagy az önvizsgálat beléptet ezekbe az örök történetekbe, mindent változatlanul találunk: ugyanott hevernek a tárgyak és a testek. Minden ugyanolyan meleg, minden ugyanolyan valóságos. Ugyanazok a szagok, illatok. Minden ugyanúgy hevít és minden ugyanúgy fáj. Újra sírni kell és újra ki kell mondani, hangosan, ugyanazokat a szavakat.

Az katolikus eucharisztia szerelemből van. A miénk szövetségből.

Idejét sem tudom megmondani, mikor jártam utoljára a pomázi templomban és mikor vettem utoljára úrvacsorát. De tudom, ha újra belépnék a nehéz faajtón, megismerném a padló recsegését, az ablakon beszűrődő fényeket, a padsorok enyhe dohszagát, a zsoltáros könyvek súlyát, és ők is megismernének engem. Hiába annyi év csalódása, elhidegülése, okos belátásai. Az a templom pontosan tudja, hogy ki vagyok.

 

“Ez hely Isten háza, Mennyország kapuja, hol zeng szent nevének örök halleluja” – a szószék mögötti márvány lapbavésett, fekete betűs verset olvasom. Laci bácsi fellép a szószékre, és áldásra emelt karjai alatt a fekete palást a szöveg többi részét kitakarja. És én alig várom, hogy rámnézzen és ezt mondja: “Áldjon meg tégedet az Úr és őrizzen meg tégedet! Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad és adjon tenéked békességet.”

És akkor kiléphetek az időkapszulából, vissza feljegyezhető hétköznapjaimba, amikről kitudja, kell-e bárkinek számot adnom. És tovább sétálhatok, igen, talán fel az emeletre, ideje aludni, mint józan, reformátusnak is rossz református, aki örökéletű történeteit mindig ott tartja a kispárnája alatt.

 

 

 

 

 

bottom of page