KULIN BORBÁLA 

Kulin Borbála: 

Gáspár, Menyhért,  Boldizsár

​

​

 

1. Egy különös csillag

​

A Nap már lenyugvóban volt. Gáspár, szokása szerint, az ablakban üldögélt, várta, hogy előbukkanjon az esti égen az első csillag. Közben a világ dolgain merengett.
Valami zsivaj zavarta meg a gondolatait. Az ablaka alatt, lenn az udvaron gyerekek hangoskodtak. Két kisfiú játszott ott, homokból és faágakból várat építettek. A játék azonban csúnya veszekedésbe fordult:

- Azonnal add vissza nekem, én találtam őket, az enyémek! – kiabálta az egyik.
- Nem adom! Lehet, hogy te találtad, de az előbb azt mondtad, hogy már nem kellenek neked! Úgyhogy most már az enyémek!
- Nem igaz! Az enyém mind! Add vissza!
- Nemésnemésnem és sohadesoha!
 

Amennyire az fentről az ablakból látszott, a veszekedésnek komoly tétje volt: három göcsörtös, ujjnyi vastag faág. A vitából hamar még nagyobb kalamajka keveredett: a fiúk kavicsokat kezdtek dobálni egymásra, majd a nagyobbik fiú egyetlen dobbantással széttaposta a kisebbik homokvárát. Gáspár nem bírta tovább nézni. Épp elhatározta, hogy lemegy a fiúkhoz és kibékíti őket, amikor megérkezett a gyerekek anyukája, leszidta őket és ingüknél húzva a két kiabáló-síró gyereket, elindult velük hazafelé.
 

- Nagyon csúnyán viselkedtetek! Mind a ketten! Itt kiabáltok a király ablaka alatt? Mit képzeltek magatokról?! Büntetésből ma este nem kaptok mézes fügét és nem lesz esti mese sem!

Végre csönd lett tehát. Gáspár – ti is hallhattátok: Gáspár király volt! –  újra békésen szemlélhette a kora esti eget, melyen pislákolni kezdtek az első csillagok. Szívébe azonban szomorúság költözött. ĺgy gondolkodott magában:
„Milyen szomorú dolog, hogy már ezek a gyerekek is veszekednek egymással. Irigykednek, verekednek, bántják egymást néhány fabotocska miatt – s mi lesz a vége? Mindketten sírnak és büntetést kapnak. Hát mi csodálkozni való van azon, hogy, mikor felnőnek, ugyanezt az ostoba veszekedést folytatják majd?”
Nagyot sóhajtott.
„Vajon fog-e születni, születhet-e egyáltalán erre a világra olyan gyermek, akiben nincsen semmi rosszaság, aki senkit nem bánt, akkor sem verekszik, ha őt bántják, aki csupa béke, csupa jóság? Aki jóságra tanítaná az embereket? Olyan csoda lenne ez, mintha új csillag születne ezen az öreg, mindig ugyanúgy forgó égen.”


Abban a pillanatban, ahogy ezt gondolta, egy különös fényességre lett figyelmes a sötétedő égbolton. Egy eddig sosem látott csillag jelent meg, fényesebben világítva, mint bármelyik másik. A király izgatottan szaladt a távcsövéhez s a szeméhez emelte, hogy alaposan szemügyre vehesse ezt a különös jelenséget.
„Ez hihetetlen!” – motyogta magában – „Mi a csoda lehet ez? Miféle új csillag?”

 

2. A királynak levele érkezik

​

Amióta feltűnt ez a különös csillag, Gáspár király alig várta, hogy este legyen és besötétedjék. Szinte aludni is alig hajtotta le a fejét éjszakánként, hogy pontosan megfigyelje és lerajzolja a csillag mozgását az égen. Már-már alig bírta nyitva tartani a szemét az álmosságtól, mikor a távcsövébe újra belenézve így kiáltott fel:
„De hát nem is csillag ez, amit látok! Ó, én balga, hogy nem vettem észre eddig?!” – és a homlokára csapott. „Hiszen épp ott fénylik az égen, ahol a Jupiter bolygónak kéne lennie! S valóban, a Jupiter nincs sehol máshol, tehát ez a fényesség nem lehet más, csak a Jupiter! Már csak azt nem értem, miért vált hirtelen ennyire fényessé ez a bolygó! Mintha kétszer olyan fényes lenne, mint eddig! Nem értem, nem értem ...”

Gyorsan előszedett néhány nagy, nehéz könyvet a polcáról, ami a bolygók és csillagok járását írta le, és összehasonlította a rajzaival. Hihetetlen felfedezést tett: a fényes égi jelenség nem más, mint két bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, azaz a két bolygó fénye összetalálkozott az égbolton, ugyanazon a helyen világítottak.
„No hát, ilyet is ritkán lát az ember” – mormogta magában csodálkozva – „két bolygó, ami mindig más- és másfelé jár az égen, egyszer csak összetalálkozik. Milyen szerencsés vagyok, hogy láthatom!” – azzal megkönnyebbülve, hogy sikerült végre megfejtenie a rejtélyt, aludni tért.
Hamar álomba zuhant. Másnap, mikor épp a reggeli mézes tejet iszogatta, a szolgája kopogtatott az ajtaján.
– Felséges király uram, levele érkezett Menyhért királytól! Nagyon fontos levél lehet, mert olyan sietve hozta egy hírnök, hogy a tevéje majd összecsuklott a fáradtságtól itt a kapuban.
–  Hol van, mutasd!
–  Elvezettem az istállóhoz és adtam neki egy dézsa friss vizet meg jóféle rágcsálnivaló füveket.
–  Nem a tevét kérdem, te szerencsétlen, a levél hol van?!
–  A levél? Ja, kéremszépen az itt van a kezemben!
–  Mutasd már!
A király izgatottan bontotta ki a tekercset (mert régen nem borítékba tették a leveleket, hanem gurigát tekertek belőlük), melyben ez állt:

BARÁTOM, BÖLCS GÁSPÁR!

TALÁN MÁR TE IS ÉSZREVETTED, HOGY KÜLÖNÖS FÉNYESSÉG JELENT MEG AZ ÉGBOLTON. KÖNYVEIM SEGĺTSÉGÉVEL MEGFEJTETTEM, HOGY A JUPITER ÉS A SZATURNUSZ EGYÜTTÁLLÁSÁRÓL VAN SZÓ, MÉGPEDIG AZ ÉBOLT EGY IGEN KÜLÖNÖS RÉSZÉN!
FELTÉTLENÜL TALÁLKOZNUNK ÉS BESZÉLNÜNK KELL!
RÉGI KÖNYVEIM SZERINT EZ ANNAK A JELE, HOGY VALAMI NAGY ÉS RENDKĺVÜLI DOLOG VAN KÉSZÜLŐBEN!
TALÁLKOZZUNK NÁLAM, INDULJ, AMINT TUDSZ! A TÖBBIT MAJD ELMONDOM, HA MÁR ITT VAGY. NE KÉSLEKEDJ, NINCS SOK IDŐNK!

ÜDVÖZÖLLEK,
MENYHÉRT

U.I.: HA JÖSSZ, NE FELEJTSD EL VISSZAHOZNI AZ ÜSTÖKÖSÖKRŐL SZÓLÓ KÖNYVEMET, AMIT ÉVEKKEL EZELŐTT ADTAM NEKED KÖLCSÖN.

​

Gáspár felhörpintette a tejet és azonnal csomagolni kezdett. Ha Menyhért szerint sietni kell, akkor az minden bizonnyal úgy is van!

​

​

 

3. Gáspár és Menyhért találkozik

 

Gáspár négy nap tevegelés után érkezett meg Menyhérthez, aki már nagyon türelmetlenül várta. Annyira türelmetlenül, hogy ahelyett, hogy barátságosan köszöntötte volna, valósággal ráförmedt a kapuban:

–  Gáspááár, mi tartott ilyen sokáig?!

Gáspár lecihelődött a tevéjéről, röviden szót váltottak az utazás nehézségeiről, hogy milyen lehetetlen ebben a sivatagi forróságban napközben utazni és arról, hogy mikor fog már az emberiség feltalálni valami gyorsabb és kényelmesebb járművet, mint ez a lomha teve, mondjuk egy olyat, amivel repülni lehet. Azután rögtön vacsorázni tértek, s vacsora közben Menyhért el is beszélte, mi izgatja annyira a különös égi fényességgel kapcsolatban.

–  Miután észrevettem az égbolton ezt a csillagnak tűnő különös fényt és könyveim segítségével meghatároztam, hogy ez a fény a Jupiter és a Szaturnusz együttállásából származik, rögtön eszembe jutott egy régi jóslat. Pontosabban egy régi könyvem, amiben egy jóslatról olvastam évekkel ezelőtt. Megtaláltam a könyvet, kedves barátom (s eközben elő is vette, fellapozta és mutatta Gáspárnak az írást), s lám, jól emlékeztem, mi áll benne? Idesüss: „Abban az esztendőben, mikor a két bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz fénye összeolvad az égen, nagy csoda történik meg a Földön. Megszületik egy gyermek, egy kisfiú, aki nagyon különleges lesz. Ő lesz a legjobb ember a Földön. Nem lesz benne semmi rosszaság, semmi irigykedés, semmi ostoba harag. Jézusnak fogják hívni. Minden embert arra tanít majd, hogy szeressék egymást és éljenek egymással békességben. Nem volt és nem lesz még egy ilyen jó ember soha a Földön.”

–  Nahát! – csodálkozott el Gáspár – furcsa, de aznap, mikor a fényességet észrevettem, épp valami ilyesmi járt a fejemben. De mondd csak, Menyhért, mit ír még ez a jóslat? Merrefelé fog megszületni ez a csodálatos gyermek?
– Hát épp ez az. Ezért hívtalak hamar ide. A csodagyermek születésének helyét ugyanis sajnos sem tudom elolvasni, valami idegen nyelven van ideírva, furcsa betűkkel. Szerintem héberül. Te gyerekkorodban évekig éltél Jeruzsálemben, biztosan érted ezt az írást!
– Húha, az már jó régen volt, és sajnos sokat felejtettem. Hiába, ha az ember nem gyakorol miden nap egy nyelvet, elfelejti... de azért mutasd csak!

Menyhért odaadta a könyvet Gáspárnak, Gáspár meresztette-meresztette a szemét, fölhúzta a szemöldökét, majd összevonta, nagyokat szuszogott, végül a fejét ingatva így szólt:
–  Hát, sajnos csak annyit értek ebből, hogy valami kicsike városban egy nagy király fog születni, a város neve meg B-betűvel kezdődik, de nem tudom a többi betűt jól kiolvasni...
–  No, hát ez nem valami nagy segítség – morgolódott csalódottan Menyhért. –  Ez alapján nem mernék az útnak nekivágni.
–  Miért, te oda akarsz menni?
–  Viccelsz? Hát persze hogy! Ekkora eseménynél mindenképp ott akarok lenni! Csak tudnám pontosan, hol is...
–  Van egy ötletem! – csapott a homlokához Gáspár. –  Kérdezzük meg Boldizsárt! Tudod, akivel a csillagászok tavalyi találkozóján beszélgettünk. Hat vagy hét nyelven olvas és beszél.
–  Igazad van! Küldjünk neki gyorsan egy levelet!

​

​

4. Boldizsár nyomában

 

Gáspár és Menyhért sietve megírtak egy levelet és útnak indították leggyorsabb levélfutárukat a leggyorsabb tevével. A futár másnap azonban bosszantó hírrel tért vissza: Boldizsár nincsen otthon, hat napja összecsomagolt és elindult otthonról. A felesége annyit tudott mondani, hogy észak felé indult, Izrael földjére, valami B betűs városba, és nagyon de nagyon izgatott volt.

–  Egészen biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanazt keresi, amit mi! – kiáltott fel Menyhért. – Legalább is, amit én. Nem tudom, téged mennyire érdekel a dolog, de én most azonnal csomagolok és indulok: megpróbálom utolérni Boldizsárt. Jössz velem?
–  Végtére is, miért ne – vonta meg a vállát Gáspár. Nem vár otthon semmi sürgős munka. Aztán meg, ha tényleg valami királyi gyermek születésénél lehetünk jelen, később még jól jöhet az ismeretség. Induljunk!

A két király sietve összecsomagolt és útnak indult. Ha Boldizsár már hat napja útnak indult, bizony sietniük kell, hogy utolérjék. Szerencsére Menyhért ismert egy rövidebb utat, ami megkerülte azt a nagy hegyet, amin Boldizsárnak keresztül kellett vágnia. Ha tehát a rövidebb úton tevegelnek végig, a hegy lábánál épp utolérhetik Boldizsárt. Igen ám, de ez a rövid út a sivatagon keresztül vezetett, két napig kellett utazni a nappali forróságban, s egy estét átvészelni az éjszakai fagyban. A sivatagban ugyanis csak nappal van elviselhetetlen meleg: ahogy a nap lemegy az égen, a levegő hirtelen lehűl, és olyan hideg köszönt be éjszaka, mintha csak tél lenne. Gáspár és Menyhért mégis ezt az utat választották. Sokat szenvedtek ők is és a tevéik is a melegben, a vizük is gyorsan fogyott, de szerencsével jártak, és a második nap végére kijutottak a sivatagból. Boldizsárral viszont nem találkoztak. Betértek a legközelebbi útba eső kis faluba, hogy pihenjenek kicsit és kérdezősködjenek.

–  Elnézést, uram! – szólított meg Menyhért egy embert a falu piacán. – Nem látott mostanában errefelé egy vékony, magas, fekete bőrű, bölcs kinézetű embert teveháton?
–  Méghogy láttam-e? Csak nem Boldizsárra, a bölcsre gondolnak? Az én házamban szállt meg éjszakára, sőt, vásárolt tőlem egy zsáknyi tömjént, azt mondta, ajándékba viszi valami kisfiúnak.
–  Ez már a jó hír! – kiáltott fel örömében Menyhért. – No és mikor történt mindez? - Éppen tegnap.
–  Akkor nem járhat messze. Holnap utolérjük!

​

​

5. A három bölcs találkozik

 

Másnap reggel korán keltek Gáspárék, s reggeli után nyomban útnak indultak. Négy-öt óra tevegelés után a kopár pusztában egyszer csak feltűnt Boldizsár karcsú, tevén ringatózó alakja a távolban.

–  Boldizsár! Boldizsááááár! – kezdtek kiabálni utána. Boldizsár szerencsére meghallotta és megállt. Leszállt a tevéjéről és megvárta őket.
–  Bölcs barátunk, Boldizsár! – üdvözölték fáradt örömmel. – Hadd mutatkozzunk be, én Menyhért vagyok, csillagász, ő pedig kedves barátom, Gáspár, szintén csillagász, és király is egyben. Talán emlékszel, tavaly találkoztunk a ... – de nem is tudta befejezni a mondatát, mert Boldizsár egy kézmozdulatával finoman csendre intette.
–  Tudom – felelte csendes hangon. – Tudom és mindenre emlékszem. De mi járatban vagytok ti errefelé és miért zavartátok meg áhítatos utazásomat?
–  Elnézést, ha megzavartuk. Igazán nem akartuk. Azért indultunk utánad, mert azt gyanítjuk, hogy te is ugyanazt a csodálatos kisgyermeket keresed, akit mi keresünk.
–  Ez igazán meglep. Nem tudom, ti kit kerestek, de én Júdea egy kis városába tartok, melynek neve Betlehem. A régi írások ugyanis, melyeknek én feltétel nélkül hiszek, azt mondják, hogy abban az évben, mikor egy különös csillag jelenik meg az égen ...
–  Igen, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, azaz nem csillag, de kétségtelenül új csillagnak tűnik elsőre – vágott közbe lelkesen Menyhért, de Boldizsár ismét csendre intette:
–  Ne vágj a szavamba, kérlek. Szóval abban az évben, mikor egy különös csillag jelenik meg az égen, mely ugyan bolygóegyüttállás, mint tudjuk, de a régi írások csillagnak nevezik, szóval akkor születik meg a világra az isteni gyermek. Én ennek a gyermeknek a köszöntésére indulok, és, ha minden igaz, holnap után már oda is érek. Tehát ti is ezt a gyermeket keresnétek?
–  Mi erről a gyermekről igazán keveset tudunk, csak annyit, hogy nagyon különleges lesz, mert nem lesz benne semmi rosszaság, és mindenkit békességre fog tanítani. – magyarázott Menyhért.
– És hogy király lesz belőle, ezt se felejtsük el – tette hozzá Gáspár.
– Akkor majdnem mindent tudtok róla. Majdnem. Tartsatok hát velem. De kérlek, legyetek csendben és ne nagyon zavarjatok fecsegéssel útközben, mert szeretnék gondolkodni és magamban énekelni egész úton, míg csak oda nem érünk.

Gáspár és Menyhért felvont szemöldökkel összenéztek.
–  Rendben, veled tartunk! – mondta Menyhért. Gáspár a válla fölött odasúgott Menyhértnek:
–  Te, nem kellene a következő faluban nekünk is valami ajándékot vásárolnunk?

​

​

 

6. Találkozás a pásztorokkal

 

Már egy napja tevegelt együtt a három bölcs, teljes némaságban. A nap vége felé dimbes-dombosabb tájra érkeztek, amit birkabégetés hangja töltött be mindenfelől. Már lement a Nap, esti sötétség ült a tájra, mikor furcsa kiabálás hangja zavarta meg az éppen vacsorázni készülő bölcseket. Mindhárman letették a nyársukat a tűz körüli kövekre, és figyeltek. Emberek kiabáltak a közelben, de nem volt könnyű eldönteni, hogy félelmükben-e vagy örömükben.

– Menjünk és nézzük meg, mi folyik itt! – javasolta Menyhért.

A tűzből lángot vettek egy fáklyával, azzal világították meg maguk előtt az utat. A hangok és a léptek egyre közeledtek, és hamarosan három pásztorral találták szembe magukat. A pásztorok kicsit zavartnak tűntek és összevissza beszéltek, főleg Gáspár és Menyhért számára, akik egy szót sem értettek azon a nyelven. Boldizsár viszont szerencsére jól értette a nyelvüket, így meg tudta kérdezni tőlük:

– Hát veletek meg mi történt? Miért kiabáltok, hangoskodtok így estefelé?
– Angyalok! – kiabálta az egyik.
– Három, fehír ruhás, naaagy szárnyaik vótak – magyarázott a másik.

A három bölcs zavartan nézett egymásra.

– Angyalokat láttunk, hát nem értitek?! – bökte ki a harmadik.
– Tudjátok mit? – mondta Boldizsár – Üljetek le velünk vacsorázni, higgadjatok le kissé és meséljétek el normálisan az egészet!

A három pásztor tehát a három bölccsel tartott vacsorára. Letelepedtek a pásztortűz köré, ettek-ittak jóízűen, mikor Boldizsár újra megszólította őket:

– Akkor most meséljétek el, miféle angyalokkal is találkoztatok. De egyszerre csak egyvalaki beszéljen, ha kérhetem, mert le kell fordítanom a barátaimnak.
– Khm-khm... – kezdte köszörülni a torkát az egyik pásztor – Tehát oz úgy vót, hogy ípp a nyájat lögeltettük itten, ni, a dombok túlódalán, oszt mive’ bésötétedett, keztünk a gúnyánkra letelepödni, elővenni a vacsoránkat, mikor egyszeribe abbó az iránybó, ahun aza fényös csillag világít néhány napja, nagy-nagy fényesség lött az égen, mintha csak visszagyütt vóna a nap világittani. Oszt ahogy odanézünk, látjuk, hogy az a nagy fényösség bizony három fényös angyal, fényös fehér ruhába’, úgy vakított az egész mindenségök, hogy alig bírtunk rájok nézni.
– És eeeekkora nagy szárnyuk is vót mindnek! – vágott közbe egy másik pásztor, a kezeit széttárva. De Boldizsár egyetlen pillantására elhallgatott, hogy a másik folytatni tudja.
– Szóval ahogy ottan libegtek az égön, vagy micsoda, mer’ hogy nem is röpködtek, mint a madarak, hanem én nem is tudom, egyszerre csak ott termettek a semmibő’, én a magam részérő’ öléggé mög is voltam ijedve, hogy úgy mondjam, szóval ahogy ottan előkerültek, hárman egyszerre beszélni kezdtek hozzánk olyasféléket, hogy ne féljünk tőlük, mer’ hogy azé’ jöttek ők mostan ide, hogy nagy örömhírt mondjanak el minekünk, merhogy, aszongya, megszületett a gyermök Betlehemben, akit Jézusnak hívnak, és akinek az ögész világ örülni fog amíg csak világ a világ, és az embörök sok-sok-sok év múlva is megünneplik majd a születésnapját karácsonykor, annyira szöretni fogja mindenki.
– Ilyet nem is mondtak, nem beszéltek semmiféle születésnapról meg karácsonyról! – vágott közbe megint a másik pásztor.
– No, hát akkor lehet, hogy ezt már csak én gondoltam hozzá – motyogta a pásztor – De hogy mondandómat befejezzem, elmondták még, hogy a gyermeket úgy tudjuk mögtalálni, hogy bepólyálva fekszik egy jászolban. Oszt mikor ezt itt mind előadták, egyszeribe még több angyal jelent mög az égen, teli vót az ég angyalokkal, akik mind nagyon örvendeztek és nagyon szípen énekeltek.

A három bölcs figyelmesen halgatta végig a történetet. Ahogy Boldizsár a pásztor utolsó mondatát is lefordította nekik, Gáspár hümmögött egyet és nagy, harsogósat harapott a hagymájába, ami még nem sült át rendesen. Menyhért bal mutatóujját a szája elé helyezve motyogott magában, Boldizsár pedig lehajtotta a fejét és sírva fakadt örömében:
– Megszületett! Halljátok? Megszületett! Azonnal induljunk! Milyen messze van ide Betlehem?
– Másfél óra séta, de tevével sokkal hamarabb odaérnek – felelték a pásztorok.

​

 

7. A betlehemi jászolban

A három bölcs be sem fejezte a vacsoráját. Azonnal tevehátra ültek és indultak Betlehembe. A pásztorok gyalog követték őket.
– Jól emlékszem, hogy jászolt mondtak ezek a pásztorok? – fordult Boldizsár Menyhértékhez.
– Igen, legalább is te mindenképpen így fordítottad le nekünk. Jászolt mondtál.
– Hát ez elég furcsa... – morfondírozott Boldizsár.
– Mi egyáltalán az a jászol? – súgta oda Menyhért Gáspárnak, de nem elég halkan.
– A jászol – fordult hozzá Boldizsár –  szamarak, kecskék és egyéb nagyobb termetű állatok etetésére szolgáló, illetve takarmány tárolására is alkalmas vályú.
– Hogy kerülne jászolba egy épp most született gyermek?! Hát ez legalább is kissé furcsa– mormogta félig magában Gáspár – Ráadásul egy királytól...

Hamarosan be is értek a kicsike városba. Már jócskán estefelé járt azt idő, alig-alig pislákolt gyertyafény a házak ablakában. Utcáról utcára jártak a bölcsek, figyeltek, hallgatóztak, füleltek minden istálló előtt, de csak kecskemekegést és báránybégetést hallottak. Egy szűk kis utcába bekanyarodva azonban Boldizsár hirtelen megállt. Leszállt a tevéjéről és figyelt.
– Halljátok? Mintha csecsemősírást hallanék ebből az istállóból!
A másik két bölcs szintén leszállt a tevéjéről és hallgatózott.
– Valóban! – mondta Menyhért – én is úgy hallom!
– Hát akkor menjünk be – javasolta Gáspár.

Kikötötte a tevéjét az istálló előtti kis fához, s így tettek a többiek is.

– Ki menjen elöl? – kérdezte izgatottan Menyhért.

Boldizsár mintha nem is hallotta volna. Szinte magán kívül volt az izgalomtól, kezei, lábai remegtek, a szeme teli volt könnyel. Beszélni is alig bírt az izgalomtól és a meghatottságtól.

– Na, majd megyek elöl én – mondta Gáspár, és elindult az istálló alacsony bejárata felé. Menyhért követte. Hátranézett Boldizsárra. Boldizsár, úgy látszott, összeszedte magát.
– Várjatok – nagy levegőt vett és kifújta – mehetünk! – suttogta.

Az istállóba belépve mindannyian meglepődtek. A hely icipici volt, csak néhány kis mécses világította be, a bejáratnál kecskék, mögöttük bárányok heverésztek, s a kis hátsó zugból lehetett csak emberi hangokat és motoszkálást hallani. Tisztán lehett venni egy kisbaba nyöszörgését.

– Kik vagytok, mit kerestek itt ezen a késői órán? – kérdezte tőlük egy férfihang, akinek hamarosan az arcát is ki lehetett venni a gyertyafényben.

Gáspár zavarban volt. Jól értette a kérdést, és azon gondolkodott, vajon ezen az idegen nyelven el tudja-e még értelmesen mondani, hogy ők bölcsek, és azért jöttek messzi földről, hogy köszöntsék a kisgyermeket. De zavarában nem jutott eszébe, hogy mondják arámi nyelven, hogy bölcs. Menyhért szintén zavarban volt, mert ő egy szót sem beszélt arámiul. Boldizsáron lett volna a sor, de ő a meghatottságtól még mindig nem jutott szóhoz. Ahelyett, hogy válaszolt volna, térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét, ahogy a királyok előtt szokás köszönni.
Gáspár és Menyhért követték a példáját és ők is térdre borultak. Hosszas csend következett. Gáspár végre összeszedte nyelvtudását és megszólalt:

– Nevünk Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Egy különös csillagot követtünk és jöttünk el ide, Betlehemhez. Azért jöttünk, hogy köszöntsünk ezt a ma született kisgyermeket, és átadni neki az ajándékokat. Hiszen ő rendkívüli kisgyerek, a legjobb ember a világon, aki majd minden embernek jóságot és békességet tanít. A régi írások azt mondják, olyan jó ember lesz belőle és úgy fog minden embert szeretni, hogy az emberek úgy szeretik őt majd mint királyt. Eljöttünk tehát, hogy lássuk a kicsi gyereket.
– Isten hozott benneteket! – felelt erre a kisbabát ölében tartó anyuka. Én Mária vagyok, ő itt a férjem, József. Örülök, hogy eljöttetek. Én magam is úgy tudom, egy angyal mondta nekem, hogy a kisfiam, Jézus nagyon jó ember lesz és olyan dolgokat tanít majd az embereknek, amiért mindeki szeretni és tisztelni fogja őt. Az angyal azt mondta, olyan sok szeretet és jóság lesz benne, hogy ő lesz maga a testet öltött Jóság és Szeretet. Remélem, tényleg így lesz. Gyertek, nézzétek meg őt közelebbről, ha már ilyen hosszú utat tettetek meg, hogy láthassátok!

A három bölcs közelebb lépett és megcsodálták a békésen szendergő kisbabát. Olyan kedves kisbaba volt, hogy mindegyiküknek mosoly futott át az arcán, amíg őt nézték.
– Aludj szépen, kis Jézus! – hebegte Boldizsár.

A bejárat felől mozgolódás hallatszott. Megérkeztek a pásztorok is. Mivel nagyon szűk volt a hely, és a bölcsek amúgy sem akartak sokáig zavarni ezen a késői órán, letették az ajándékaikat Jézus bölcsője elé és elköszöntek.
Az istállóból kiérve megcsapta az arcukat a friss, hűvös esti levegő.
Szótlanul mentek a tevéikhez, csendben elkötötték őket a fától és elindultak a kis utcákon visszafelé, a dombok közé, a táborhelyükhöz. A városka határához érve még megálltak és visszapillantottak. A különös, csillag-szerű fényesség mintha épp a városka felett világított volna.

– Hát ennyi volt? – kérdezte Gáspár.
– Úgy tűnik, egyelőre – mondta Menyhért.
– Hiszen csak most kezdődik minden... – sóhajtotta Boldizsár.