The time of my life

(Feljegyzések Virginiából, 4.rész)

Drága jó Edit néni, mikor megkapta a beutalót a füredi szívkórházba, két hétre, félrehívott a konyhában. „Félek elmenni – suttogta – Mit gondolsz, Borikám, nem történhet valami váratlan politikai vagy háborús esemény, ami miatt esetleg nem tudnék visszajönni Balatonfüredről Nyíregyházára?” A mosolygás a fülcimpáimat csiklandozta. Megnyugtattam. Néhány év múlva, mikor hasonló szorongásokkal ültem fel az atlantai járatra Amsterdamban, eszembe jutott kedves, öreg arca. Szinte hallottam, ahogy mosolyát elnyelve most ő mondja nekem: „De hiszen két év nem a világ. Az csak egy másik földrész. Az csak egy óceán.”

„Hát ez valami fantasztikus!”
(Kulin Ágota, 1969–2014)

Rideau Lakes, Ontario, Kanada.

Újra a juharerdők, a teknősök, az éjszaka szorgos férgektől sercegő avar és a jajveszékelő búvármadarak földjén.

Amerre a szem ellát: tavak és szigetek. Erdők a szárazföldön, erdők, mintha a vízből nőnének. Eldönthetetlen, mi volt itt előbb: a fák hódítottak-e el maguknak kisebb-nagyobb területeket a vizektől, vagy fordítva, a víz tört be mindenhova, mindenféle formában, tóként, tócsaként, talajvízként a fák otthonába. Mindegy is, most már víz és erdő elválaszthatatlanul együtt élnek termékeny házasságban. A tó tükre fölé hajló fenyők hátán halászsas-fészkek. A tisztásokon szarvasok. Az ágakon-bogakon inverz Misi mókusok (fekete test, vörös farok). A füvek alján patkánysiklók, mindenféle békák. A sáros földúton ezerlábúak. Egy hatalmas, piros fejű harkály szellemként suhog a fák közt, kopog, kaparász.

Olyan minden itt, igazán, mint az özönvíz utáni első napsütéses vasárnapon. Mintha már csak a búvármadarak gyászolnának éjszakánként a tavon az elsüllyedt világ felett. De a szívbe markoló jajongásuk csalóka. Párzási időszak van: valójában szerelmesek. „I’m having the time of my life, the time of my life” – ezt sikoltozzák a sötét éjszakába.

A kutatóállomáson nincs semmi változás, minden úgy áll itt, ahogy tavaly nyáron itthagytuk. Igaz, avar és faágak fedik el a tavaly gondosan kigereblyézett füvet, a farönkökből összeállított, hevenyészett homokozót a ház mellett. Egy-két pókháló az ajtókon, a házba belépve dohszag és hideg. Ezt leszámítva minden változatlan. Mintha nem történt volna semmi ez alatt az egy év alatt.

Ezen az isten háta mögötti, nyugalmas helyen, ahol a lelki béke egyetlen ellensége a szúnyog, észrevétlenül fordulnak a napok egymásba. Az idő csupa idilli tevékenységgel telik: evéssel (idén, minden konyhai felszerelés híján még főznöm sem kell, a kutatóállomás központi épületében, a nagykonyhán étkezünk), evés után cseverészéssel (sok itt a diák, huszonéves lányok-fiúk, biológusprofesszorok és professzornők Kingstonból, Torontóból, Ottawából, Chicagóból), cseverészés után sétálgatással. Általában lesétálok a fiaimmal a kikötőhöz és halakat fogunk, vagy elbandukolunk a mocsárhoz a hód várát megnézni, időnként elmegyünk bámészkodni a Chaffey’s Lockhoz, a zsiliphez. Ez itt a helyi látványosság: naponta kétszer feltekerik a kis hidat, a Swing Bridge-et, hogy a Lake Opinicon és az Indian Lake között átjárhassanak a hajók. Mivel a két tó között szintkülönbség van, a hajókat egy átvezető csatornába terelik. Ott lezárják mögöttük a zsilipet és a csatorna másik végén lévő zsilipet lassan megnyitva addig engedik a vizet be- vagy kifolyni, amíg egyszer elég lesz, a vízszint eléri a másik tó szintjét és a hajók zökkenőmentesen átúszhatnak.

Ha nagyon unjuk magunkat, elautózunk a legközelebbi játszótérig vagy könyvtárig, boltig Elginbe, egy aprócska, bájosan jelentéktelen faluba, beszerezni ezt-azt, gombahatározót, gyerekfilmeket, tejet, kekszeket, kakaót.

Szeretek autózni itt, mert a legközelebbi úticélig is legalább húsz percet kell vezetni pazar tájakon, a fiúk csöndben nézelődnek közben, néha el is bóbiskolnak, így tudok zenét hallgatni.

Kispál és a Borz van a lejátszóban, ezt hallgatom két hónapja. Ugyanazt az albumot ápilis óta. Dobolok a kormányon és énekelek hangosan mint egy tizenéves. És amikor az a szám jön, hogy „Jutka átúszott a folyón”, feltekerem a hangerőt és sírok. Itt senki nincsen, itt senki nincsen, itt senki nincsen úgy, ahogy te itt nekem.

Addig sírok, amíg egyszer elég lesz. Megtelek. Vagy kiürülök. És akkor majd mehet tovább az élet.

(megjelent: A Vörös Postakocsi, 2014. nyomtatott lapszám)