Heather Cahoon: Vörös okker

Vörös okker – villan egy vörösbegy melle,
kitágul, bezárul, ahogy földre száll. Szemembe
úgy néz, hogy azt kell hinnem,
nagyanyám ért földet itt lenn,
nagyanyám, amelyikről húgom a nevét kapta,
s amelyik apámat úgy nevelte, szépen,
hogy mindazzá lehetett, amivé lett,
s amivé nem.

Apád már rég a földbe van temetve,
fájdalom és madárdal csicsereg felette,
a teste már porrá enyészett
s mégis, mintha minden szót értene,
mikor felemlegetem szilaj természetét.

Lehet, hogy hallja a beszédet?
Lehet, hogy minden történetem
annyira enyém csak, amennyire a bizalmam?

Meglátogatod apád a kanyonok között,
ahol fenyők állnak ferdén, félig a fényben.
Azért jöttél, hogy zuzmót gyűjts,
gyors gyógyírt hegekre –
kínzott – te így voltál szeretve.
Azért jöttél, hogy emberi módon
elringasd a halált.