Haza a magasban

Már csak négy nap.

Az utóbbi egy évben háromszor váltottam lakhelyet. Először, mikor Nyírpazonyból ide költöztünk, Virginiába. Aztán tavasszal Virginiából Kanadába, Kingston közelébe. Néhány hete pedig Kanadából vissza Virginiába, ugyanabb a városba, de egy másik lakásba. A gyerekek kicsit összezavarodtak az elején. A kiköltözésünk utáni hetekben a nagyobbik fiam egyszer felsírt éjszaka. "El akarok menni innen!" - nyöszörögte. Az ágyához siettem. "Honnan?" "Ebből a házból." "Hova, csillagom?" "Haza." "Hova haza?"

Számára a haza Nyírpazonyt jelenti. Nyírpazony pedig minden olyan élményt, ami eddigi élete négy évében érintette őt. A nagyanyját, a bölcsődés társait, a kertet, az állatainkat, az első biciklijét, a müncheni villamost és az adriai tengert. Ezek mind ott vannak szerinte, Nyírpazonyban. Itt megszeretett barátaink is Nyírpazonyban születtek.

Mostanra megedződtek – ők is, mi is. Megtanultuk, hogy az otthon az ott van, ahol mind együtt vagyunk. Apu, Anyu, gyerekek. Bárhol is legyen ez. Következésképpen, ha valamelyikünk nincs velünk, akkor egyikünk sincs otthon. Ennyi a különbség a korábbi állapothoz képest.

Már csak négyet kell aludni.

Az elmúlt egy évben vagy tizenvalahányszor álmodtam, hogy otthon vagyok, Anyuéknál, a konyhában. Mindig minden olyan valóságosnak tűnt. Bámulva érintettem az asztalt, a rokonaimat, magamat. Hát itt vagyok, egyszerre csak, ahová annyira vágytam, milyen egyszerű! Aztán felébredtem és konstatálnom kellett, hogy még mindig Virginiában/Kanadában/valahol a kettő közötti úton vagyok. Így aztán, védekezésből a csalódások ellen, álmomban is gyanakvóvá váltam. Legközelebb, mikor otthon jártam, feltettem magamnak a kérdést: nem csak álom ez, ugyanúgy, mint ezelőtt? Az agyam azonban védte az illúzióit. Egy pillantásra emlékeket gyártott egy soha meg nem tett repülőútról, sosemvolt reptéri csomagkeresésről, igazolta magát. Aztán persze megint ideát ébredtem.

Még négy nap.

Ideje legalább gondolatban összecsomagolni. A könyveim egy részét hazaviszem, hogy jövőre könnyebb legyen a hazaköltözés. Vicces, milyen könyvek kényszerülnek egy bőröndbe, súrlódnak és szorulnak majd egymáshoz: az egyik egy ajándékba kapott könyv, A mennyország létezik (egy "idevalósi", úgy értem, virginiai idegsebész bestsellere, halálközeli élményei odaátról, amik a valóságnál is valóságosabbnak tűntek), rögtön mellé: André Frénaud 1962-es verseskötete, az Il n'y a pas de paradis (azaz: Nincs mennyország, erre a könyvre egy francia kisváros antikváriumában találtam rá évekkel ezelőtt). Aztán a tetejére: Isten nem halt meg (Rónay könyve a huszadik századi magyar spirituális líráról). És még a tetejére: The End of the Soul (A lélek halála) – könyvnyi esszé a franciaországi ateizmus kibontakozásáról. Csak bírja a cipzár!

Négy nap még.

Fejemben otthoni adósságaim kavarognak. Egy utolsó, megígért fejezet a doktori disszertációmhoz, a halál-tematikáról Illyés lírájában. "Mivel nincs túlvilág, sem Kárhozat, sem Üdv..." - ez Illyés (Mors bona...). És ez is: "lassan kezdek mégis oda vágyni, / ahol ők vannak, akárhol, akármi / formában, kiket ideát szerettem / s azt kezdem hinni, hogy bármilyen alakban / az az odatünt boldogság is megvan – / ha emléke oly örök a szivemben!" (Nem hiszem...).
És még egy adósság ehhez. Egy most már végleg elmaradt találkozás (s annál is bántóbb, hogy búcsú lehetett volna), amit álomban sem tudtam elrendezni. E-mailt kaptam Görömbei tanár úrtól. Álmomban is tudtam, hogy napok óta nincsen már közöttünk. Az e-mailben az üzenet: van még egy utolsó esélyünk a találkozásra, délben, az egyetem épülete előtti padnál. De ne késsek. Az órámra néztem: 11 óra 56 perc volt. Őrült rohanásba kezdtem, hogy odaérjek. Rohantam, kapkodtam a levegőt, vert a szívem belül és a sok déli harang körülöttem. Mire a padhoz értem, már üres volt. Másodperceket késhettem. Ő nem volt sehol, de a padon egy könyvet hagyott nekem. Leültem, felütöttem, olvasni akartam, de az oldalon a betűk, képek mind összefolytak.

Gondolatban már a gépen ülök. A könyveim a csomagtérben fagyoskodva követnek. Velem a családom. Együtt vagyunk: Apu, Anyu, gyerekek. Így repülünk, négy nap múlva, haza a magasban.